Természetesen a focimeccs sem maradhat ki Dominikán, s rögtön a csúcson kezdtük, hiszen a bajnoki címvédő Atlantico egyik találkozójára látogattunk ki.
No nem mintha bármi kétségünk lett volna, de újfent megtapasztaltuk, Dominikán semmi, de tényleg SEMMI sem kezdődik időben.
Legutóbb például a helyi focibajnokság első fordulójában esedékes FC Atlantico–Atletico Vega Real összecsapás erősített rá erre: amikor néhány perccel a hivatalos kezdés után éppen parkolóhelyet kerestünk az utcán, akkor még javában a találkozót felvezető műsor zajlott, és mire hét perccel később befutottuk, még mindig nem sikerült egyeneset rúgni a labdába.
Igaz, ez később se nagyon ment a feleknek, a kezdőrúgást elvégző pap simán maradhatott volna a pályán, különösebben nem lógott volna ki a mezőnyből. Mindenesetre áldott körülmények között kezdődött a találkozó, amelynek házigazdája, a címvédő Atlantico FC, amelyben van némi Puskás Akadémia, egy kis Stadler FC, RP Leipzig, sőt Anzsi Mahacskala is: pár év alatt felfuttattott, dúsgazdag csapat, edzőpálya jellegű stadionnal, bajnoki címmel, légiósokkal és más helyszínen játszott nemzetközi meccsekkel.
Szóval valószínűleg nem az Atlantico Dominika legnépszerűbb brigádja, viszont Puerto Plata csak 20 perc kocsival, így komoly érvek mentén választottunk kedvenc csapatot. Főleg, hogy utána kilóra megvettek minket. Pontosabban decire és grammra, de erről majd később.
Tehát éppen elkezdődött a találkozó, miközben még az utcán sétáltunk, ahonnan egyébként szintén lehet nézni a meccset. A 2015-ben alapított Atlantico komplexuma ugyanis a rendőrség, a helyi sportcsarnok, a főút és egy nagyobb épület közti placc, ahol a pálya mellett egy nagyjából 2000 fős lelátó fér el, semmi több. (Ezért kellett a karib BL selejtezőjét a 100 kilométerre lévő Santiagóban, az ottani baseball-stadionban játszani, de ez nekem, mint Debrecen-szurkolónak, ismerős érzés.) 
Miközben a bejárat felé ballagtunk máris megjelentek a jegyüzérek mozgó jegyárusok, egyikük pedig rögtön a VIP-szektorba kínált tikettet. Elsőre elbizonytalanodtunk, mi van, ha esetleg hamis a zsuga, aztán elhesegettük a baljós gondolatot. A belépő egyébként 300 peso – 1500 forint – volt kettőnknek, ami csak 100 pesóval volt drágább a pornép tisztességes szurkolók jegyénél, szóval simán megérte, mert menő volt, hát még amikor megérkeztünk a VIP-szektorba. 
Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy az egyik kapu mögötti területen – pontosabban a kapu jobb oldala és a szögletzászló közötti részen – felállítottak egy színpadot, azon elhelyeztek három sor közepesen kényelmes széket, a hátsó traktusba meg kitelepültek a szponzorok. Magyarországon is ritkán látni ilyet, az egyik sarokban komoly informatikai berendezéssel – még drónjuk is volt – ment az élő stream a meccsről, aztán meg sorakoztak a támogatók. 
Az Altice felfújható tapsolókat osztogatott, persze nem ők voltak a fontosak, hanem a catering, ahol a kínálat végigkóstolása garantálta, hogy a mosdó felé mi leszünk a leggyorsabbak a végén: joghurt, chips, rum, jeges tea, ásványvíz. Majd újra. Meg újra. A joghurt meg a víz jól jött, de inkább az ingyen chipsre volt igény, kicsit felszívni a rumot, a Brugalnál ugyanis nem szarral gurigáztak: a legtöbb ingyenes, vagy olcsó hellyel ellentétben jobb minőségű rumot hoztak, amit nem is sajnáltak. Aa második cuba librénél vissza kellett menni kóláért, mert az alig jutott a pohárba. 
S mivel boldogan és kapatosan majszoltuk a chipset, már nem számított, hogy mi történik a pályán, még Melinda is remekül érezte magát, holott a Fáy utcában játszott MTK–Debrecen meccset is csak azért nézte meg, mert én elmentem vele a Hattyúk tavára. A Kína néptánckincse előadásért meg a nászútba illesztett Andorra–Magyarországot kaptam meg. (win win)
A kötelesség persze úgy diktálja, hogy azért rögzítsük, a dominikai bajnokság még a magyar NB I-nél is sokkal gyengébb. Ha a rumtól megrészegülve elkezdtem volna kiabálni, hogy „NB II Keleti csoport”, akkor életük bókját kapták volna a játékosok, akik fizikailag kifejezetten jó állapotban voltak, technikailag viszont… Tudjuk, a göröngyös pályán Cristiano Ronaldónak, Varga Kevinnek és Nestor Trujillónak is a gigájáig pattan a lapos passz, de ettől függetlenül is látszott, finoman szólva sem igazán labdaügyesek a helyiek. Meg a légiósok sem, hiszen az Atlaticóak külföldi játékosai is vannak: a kapusuk a jónevű argentin Cristian Blanco a fehér bőrű focisták egyike, de mellette kolumbiai, kubai, spanyol és venezuelai spíler is erősíti az Atlanticót, jelezve, hogy közepesen komoly brigádról van ám itt szó.
Persze mint új sokszor a múltban és a jelenben, itt is igaznak bizonyult az ordas futballközhelyek egyike, miszerint „a pénz nem lő gólt”. Pontosabban csak érvénytelent. A La Vega ugyanis az első félidő derekán vezetést szerzett egy büntetőből, az Atlantico meg hiába próbálkozott, lőtt játékrészenként egy-egy érvénytelen gólt, akadt egy kis kakaskodás, bírófenyegetés, de semmi több.
Mintha nem is a bajnoki címvédőt láttuk volna. A VIP-ben lévőket ez viszont csak ímmel-ámmal érdekelte, remekül szórakoztak, igaz, a második érvénytelen gólnál kellett pár perc, mire mindenki rájött, hogy a bíró kapustámadás miatt kifelé ítélt. Az egyik kislány például olyan csalódott arccal fordult az anyukája felé („No gol?” – kérdezte végtelen szomorúsággal), hogy majdnem berohantuk a pályára begyötörni azt az átkozott egyenlítő gólt.
A történethez hozzátartozik az is, hogy az első félidőben ráadásul tőlünk pár méterre állt a dominikai Denzel Washington, akinek annyira félelmetes volt a kiállása, hogy nem mertük lefényképezni, s már attól féltük, hogy mindjárt kezdetét veszi a Szükségállapot. Viszont neki is ugyanolyan Ray Ban-napszemüvege volt, mint nekem, s mint amilyet a fél ország visel. A családban az apósnak piros, a sógornak fekete, nekem meg kék van, és természetesen mind „eredeti”. 
A második félidőre aztán eltűnt a robotzsarunk (a meccs végén láttuk viszont, amikor társaival együtt a játékvezetőt kísérte be az öltözőbe), az Atlantico küszködött, a végeredmény azonban nem változott – soha nem volt még részünk ilyen önfeledt és jó hangulatú vereségben.
Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!
A fotókért köszenet az Atlantico FC-nek!
Amennyiben pedig szeretnétek megrendelni a Linda Bartok Jewerly kollekció valamelyik darabját, akkor akkor ide kattintsatok.
Pár héttel később Melinda és az édesapja mentek el a Casa de Michelbe, ami hát, hogy is mondjam, ráerősített arra a gyanúra, hogy Michel nem használja írásra a kezét, vagy éppen olvasásra a szemét. Mondjátok, hogy ez prekoncepció, de látva a viskót, simán el tudtuk képzelni, hogy az ékszerekkel seftelő férfi azért nem válaszolt az üzenetünkre, mert analfabéta. Meg nem is ő az egyetlen az országban, ahol jó néhányan élnek a mélyszegénység mellett komoly tanulmányi deficittel is.
De lépjünk is túl ezen, hiszen megérkeztünk Michelékhez, s noha nem számítottunk kacsalábon forgó palotára, továbbá láttunk is már dominikai szegénységet, a látvány megdöbbentő volt. A konyhában halomban a mosatlan, a viskó melletti „kert” meg inkább egy szeméttelepre hajazott. Viszont sokadszor is meggyőződhettünk róla, hogy a szeretet független a pénztől és a körülményektől, hiszen a nappaliban ott lógott a falon a bájos gyerekek fotója, megható volt látni a képeket.
A Casa de Michel sok dominikai lakáshoz hasonlóan egyszerre otthon és műhely, ahol új értelmet nyer az amerikai-konyha kifejezés. Igazából ami nem a háló és a mosdó, az a minden más helyiség. Micheléknél például a szoba sarkában is koszosodik néhány gép, illetve a fal túloldalán az udvaron még néhány másik.
Michel és barátai fáradhatatlanul dolgoztak, Melinda komoly készlettel távozott a házból, a derék munkások ittak még egy sört az apósommal, s legközelebb is örömmel láttak minket vendégük.
Amit a híres hadvezér, Montecuccoli mondott a háború kapcsán, az a külföldi életre is tökéletesen igaz. Három dologra kell hozzá: pénz, pénz, pénz.
Amennyiben van elegendő tartalékunk, akkor az idő sem fog szorítani minket, nem érezzük a kényszert, hogy most már muszáj pénzt keresni, muszáj dolgozni, muszáj dönteni, hogy mivel is akarunk foglalkozni. Egy jó vállalkozásnál pedig fontos tényező az idő, szóval adjunk magunknak bőven belőle, amíg mindent megismerünk, alaposan körülnézünk. Ráérünk majd utána dönteni, és amennyiben erre van lehetőségünk, jobban is fogunk járni, mintha beleugranánk valamibe.
Be kell látni, csak az álmokban, meg a nagyon tökéletesen szerencsés esetekben van úgy, hogy minden rögtön sikerül. Egy ismeretlen világban vállalkozást indítani, na, az viszont nem jön össze rögtön. Ezért viszont muszáj türelmesnek lenni. Várni az igazi lehetőségre, s nem beleugrani egy félig jóba, valamint türelemmel viseltetni az iránt, ha esetleg lassa(bba)n őrülnek a malmok az új helyen. Persze lehetsz türelmetlen, azonban semmit sem fogsz elérni vele, csak halálra idegeskeded magad.
Posztunk alapvetően egy fejlődő országba indítandó vállalkozásról szól, de ha Nagy-Britanniába mész pincérnek, akkor is jól jön, ha vár kint valaki. Így meg főleg. Csak gondolj bele: megérkezel, van hol laknod, vagy ha nem is fogadnak be, akkor is, van egy ember, aki helyben ismer mindent és mindenkit, s amíg szükséged van erre, addig fogja a kezed. Az üzletben is.
Megszoksz, vagy megszöksz. Sorolhatnánk még az ordas közhelyeket napestig, külföldön kizárólag akkor fogsz boldogulni, ha kitartó vagy, alkalmazkodsz, s elfogadod az adott ország szabályait. Persze lehet magyarosan főzni, lehet a saját dolgaidat előnyben részesíteni, az élet nagy egészét tekintve nem lesz más választásod, mint megszokni a helyi viszonyok egy részét, no meg hónapokon, éveken keresztül kitartóan küzdened a céljaidért.
Amióta Melinda szűk egy hónapja Dominikán próbál új életet lehelni az otthonról hozott ékszerkészítő kis manufaktúrájába, kb azóta keressük a helyi különlegességnek számító Larimar-követ, s végül kalandos úton jutottunk el egy szatyorból áruló kőkereskedőig. 
(fotó: elboletinrd.com)
Igaz, itt kidolgozatlan kövek sorjáztak, de a három férfi lelkesen mutatta a különböző formájú, színű és méretű darabokat. Miközben Melinda válogatott, a túloldalon már ott várt minket az ígért Larimar-díler. A garázsvásárban persze nem értették, mit akarunk még két kis darab kővel, ez olyan csekély mennyiség volt, hogy megkaptuk ajándékba.
Megvolt tehát az első (kettő) hőn áhított kő, nosza, rohantuk vissza az út túloldalára – ekkor harmadszor keltük át, a negyedik boltba, az ötödik emberhez –, Michel pedig egy szimpla szatyorból kezdte el kipakolni az egyébként értékes féldrágakövet. Kisebb, nagyobb, de mind szépen megmunkálva került elő a csomagjából.
Végül hét darabot választottunk ki, azzal a „záradékkal”, hogy ha a Mindii ékszerek a jövőben Larimar-kővel is készülnek, akkor tőle vásárolunk. A kötelező alkudozás természetesen nem maradhatott el, a szatyorból vett drágakövet 40 százalékkal adta olcsóbban, mint a kiindulási ár volt, s biztosak vagyunk benne, hogy ő sem járt rosszul.
Ha eleged van a tuti tippekből, akkor olvasd el, hogyan fogytam kétszer is több mint 20 kilót.
Mindenki találkozott már ezekkel a szlogenekkel, sőt – nem kell szégyellni – mindenki kattintott is már ezekre, s olvasta figyelmesen, hogyan is lehetne még szebb, még vékonyabb, még erősebb. Keresve, hogyan oldják meg helyette mások a problémáit. Pedig csodamódszerek nem léteznek, viszont nincs is rájuk szükség. Bár mindenkinek a saját szervezetétől is függ a fogyás, az erősödés, stb. mértéke és sebessége, az én példám mutatja, semmi szükség a kétes értékű csodapraktikákra.
174 centi vagyok, 106 (!) kiló voltam, amikor eldöntöttem, hogy nem élhetek 23 évesen kövér disznóként, s mivel a mázsa feletti már vágósúly, ezért nekem kell levágnom a kilókból.
Ehhez persze reggel időben kellett kelni, hogy munkakezdés előtt elmenjek edzeni, ezek viszont azok az apró – bár elsőre hatalmas – lépések, amelyeket muszáj megtenni. No meg le kellett állni a zabálással, hiszen nincs az az edzés, ami a töméntelen mennyiségű szénhidrátot, zsíros ételt kompenzálni tudná. Amikor másodszor szaladtak fel a kilók, akkor hiába edzettem nagyjából rendesen, a késő esti piknikezések eredményét már másnap mutatta a mérleg.
Csoda? Egy fenét. Tudatosság, odafigyelés. Tudom, ez sem kevés, azt viszont senki se várhatja, hogy ezek nélkül sikerrel jár.
Először csak a 90 kilón csapott át a mérleg, aztán meglett a 95, s mire megismerkedtem a feleségemmel, már újra három számjegy kellett a súlyom leírásához. És nem a dekagrammok közlése miatt. (Hogy Melinda mit látott a kövér, magát sajnáltató emberben, azt nem tudom, de azóta sem tudok elég hálás lenni neki, hogy akkor kirángatott a sz.rból.)
Szóval a második nagy fogyásnál kellett a külső segítség, most kéne elsütni 
Útközben kifejezetten megkedveltem például a natúr joghurtot meg a teljes kiőrlésű müzlit, a salátáknak millió és egy variációját tudom elkészíteni, hogy azok ne váljanak unalmassá, és boldogan élem az életem, immár 80 kiló alatt. Ez utóbbi persze már egy másik történet, ami itt a Dominikai Köztársaságban íródik, ahol még több időm van a sportra, de erről majd egy másik bejegyzésben számolok be.
A lényeg azonban annyi, hogy nem kell bedőlni a csodát ígérő módszereknek, viszont sanyargatni sem kell magad, sokkal fontosabb, hogy okosan, tervszerűen, kitartóan végezd a diétát, valamint a sportolást. Hidd el, hogy elég 2-3 kilót fogyni havonta, és vedd tudomásul, csak akkor érhetsz el igazi eredményt, ha egyszerre figyelsz oda a mozgásra és az étkezésre. Másra viszont nincs szükség.
Santiago de los Caballeros, Estadio Cibao, péntek, 14:30
Egyrészt az arénán belül, no meg azon kívül, ahol árusok pakolják a portékájukat, no meg tízméterenként ugrik ránk egy-egy jegyüzér. Mi azonban eltökélten megyünk a főbejárathoz, mondván újságíróként fogunk bejutni a fináléra. Melinda spanyol tudása sokat segít, legalább valahogy elmagyarázzuk, hogy mi a helyzet, az egyik biztonsági őr átpasszol minket a felettesének, aki telefonon hív valakit, majd az érkező valaki beenged minket.
Megmutatja a 18 ezres stadiont, s ugyan mi ennek nagyon örülünk, de finoman jelezzük, nincs még szállásunk, elmennénk vacsorázni, szóval később újra bedumálnánk magunkat. Segítőnk csak annyit mond, jöjjünk vissza a kezdés előtt négy, de minimum három órával, amit nem tudunk vállalni, így az első bebocsátásunk gyakorlatilag ment is a kukába.
Végül két órával rajt előtt, kerekedő hassal érkezünk vissza az arénához, ekkor már jóval nagyobb a felfordulás, mi pedig újra elővesszük a 20 mondatos túlélőkészletünket. Melinda angyali türelemmel mondja el három embernek is a mondókánkat – én lelkesen bólogatok, s mutatom az újságíró-igazolványt –, mire felszáll a füst. Sőt mi több, magas rangú vendéglátót kapunk végül magunk mellé, ugyanis a santiagói sportszövetség elnöke érkezik. Ő pedig annyira megörül a messziről jött európai újságíróknak, hogy végig kalauzol a stadionon, bemutatnak a mérkőzés szpíkerének, a helyi kollégáknak, majd közli, hogy a többi stábhoz hasonlóan mi is fotózkodhatunk a kispadoknál, illetve bemehetünk a pályára – az utóbbi tevékenység közben még az egyik helyi adó élő facebookos bejelentkezésébe is belecsöppentünk.
Hát így jutottunk be a Sasok–Tigrisek csatára, amelyen egy új kifejezéssel bővült a 
Történt ugyanis, hogy a dominikai baseball-bajnokság döntőjének negyedik mérkőzésére velünk együtt az eső is megérkezett. A bruttó négy órán, nettó 30-40 percen át zajló meccset végül el is halasztották, az újra meg újra rákezdő eső során meg azt figyeltük meg, hogy a takarófóliával jobbra, balra, előre és hátra rohangáló kis srácok a fű egyik részét rendre hamarabb fedik be, mint a többit.
Ezeket a rendkívül izgalmas folyamatokat előbb a VIP-lelátó soraiból figyeltük, bár minden egyes inning után arrább kellett ülnünk. Noha a bennünket felkaroló úriember azt mondta, kvázi bárhová ülhetünk, azért időnként jött egy-egy széktulajdonos, mi meg mentünk arrább, hogy újra elhelyezzük szatyrunkat a vizes széken, majd onnan tovább nézzük a játékot, amely az amerikai szokásoknak megfelelően a himnusszal indult.
Bár a nézzük kifejezést azért tartalmaz némi eufémizmust, hiszen Melinda spanyol lecke hallgatásával és backgammonnal próbálta izgalmasabbá tenni az esőben és üresjáratokban gazdag sportágat, ami engem még így is roppantmód lekötött. Élőben, mert a tv-ben alig sikerült belenéznem a meccsekbe.
Ami viszont igazán lenyűgöző volt, az a körítés. Egyrészt az, hogy a mintegy 15 ezer ember magasról tett a szakadó esőre, s érezte magát remekül, másrészt az, hogy amikor végre játszottak a pályán, akkor remek hangulatot teremtettek. Kiabáltak, tapsoltak, amiben segítségükre volt Aguilita – Sasocska, hiszen itt mindig, mindenhol, mindenkit becéznek és még a becenévnek is beceneve van –, aki a pályán, a nézőtéren és a kivetítőn is megjelent.
És akkor még nem említettük a kiszolgálást. A széksorok közt egymást váltották az árusok, akik között mindenféle figurával találkozhatunk. Láttunk a fején egy hot dogot viselő eladó srácot; egy hatalmas helyi medvét, aki úgy vitte a vállán a mandulás zacskókat, ahogy az akciófilmekben a géppisztoly töltényeit szokás; aztán jött a pizzafutár a megszokott melegen tartó zsákkal és az 1-2 szeletes adagokat tartalmazó kis dobozokkal; forrónadrágos, neccharisnyás (…) lányok, akik folyamatosan gondoskodtak a szurkolók rum- és whiskey-készleteinek utánpótlásáról; a csúcs pedig a BBQ-expressz volt, amikor a delikvens megrendelte a húst, sült krumplit, salátát, vagy amit akart, megadta a helyét, majd házhoz, pontosabban székhez jött a vacsora. S ha jobban belegondolunk, ilyen körítés mellett kit érdekel, hogy percekig, esetleg órákig nem történik semmi.
Mintegy két óra után adtuk fel a harcot az elemekkel, beköltöztünk a sajtószobába, ahol egy kisebb lelátót találtunk! Az első széksorhoz tartozott asztal, majd felette még három sorból lehetet nézni a meccset, bőrszékekből, amelyekbe bele volt hímezve az Aguilas logója. Az újságírókat cseppet sem zavarta, hogy finoman szólva is lassan halad a meccs – mintha a lapzárta itt ismeretlen fogalom lenne –, egyedül az okozott riadalmat, amikor a médiahűtőből elfogyott a rum.
Fél12 körül aztán a türelmünk is a rum sorsára jutott, pár perccel később pedig a bírók is úgy döntöttek, máma már nem baseball tovább, beszüntették a találkozót.
A vasárnapi matinén a kezdés 
Tsunami 2015 januárja óta 18-as mezben baseballozik, amelyet jó barátja, a nála négy évvel fiatalabb, szintén Puerto Plata megyéből származó Oscar Taveras viselt – egészen haláláig. A 22 évesen életét veszítő Taveras Sousán nőtt fel, pontosan abban a kisvárosban, ahol mi is élünk, s ő volt Sosua első MLB-játékosa.
A múzeum