Ha írásra nem is, egészen másra viszont remekül használja a kézügyességét Michel, akivel egy Puerto Plata-i üzlet eladója ismertetett össze minket.
Amikor két próbálkozásból másodszor jártunk úgy, hogy az elküldött üzenetre Michel úgy válaszolt, hogy megcsörgetett minket, akkor kezdtünk gyanút fogni, nem véletlenül teszi ezt. Michel ugyanis akkor és azóta sem írt nekünk üzenetet. Ellenben beszéltünk telefonon, találkoztunk, mégis éreztük, valami nem stimmel a kommunikációban.
Michellel egyébként egy Puerto Plata-i bolt előtt ismerkedtünk meg, ahová Larimar-kövekért mentünk, s bár abban az üzletben nem kaptunk a kék csodákból, az asszonyság már hívta is Michelt, nekünk meg mondta, hamarosan érkezik egy barátja, akinek vannak kövei. Ennek rendje és módja szerint fél óra múlva befutott Michel, akinek a neylon-szatyrából úgy kerültek elő a larimaros ékszerek, mintha csak két szem paradicsomot meg egy kiflit húznánk ki a bevásárlószatyorból.
Michel kedves volt, bár olyan dialektusban beszélt, amit mi nem értettünk, ahogy ő sem tudta megérteni a Melinda – iskolai – spanyolját, így az üzlet eladója tolmácsolt. Spanyolról. Spanyolra. Michellel megalkudtunk néhány kőben, egyúttal pedig felajánlotta, hogy minden héten megy a fővárosba, és hoz nekünk árut, illetve az otthonában formázza, faragja a köveket.
Pár héttel később Melinda és az édesapja mentek el a Casa de Michelbe, ami hát, hogy is mondjam, ráerősített arra a gyanúra, hogy Michel nem használja írásra a kezét, vagy éppen olvasásra a szemét. Mondjátok, hogy ez prekoncepció, de látva a viskót, simán el tudtuk képzelni, hogy az ékszerekkel seftelő férfi azért nem válaszolt az üzenetünkre, mert analfabéta. Meg nem is ő az egyetlen az országban, ahol jó néhányan élnek a mélyszegénység mellett komoly tanulmányi deficittel is.
De lépjünk is túl ezen, hiszen megérkeztünk Michelékhez, s noha nem számítottunk kacsalábon forgó palotára, továbbá láttunk is már dominikai szegénységet, a látvány megdöbbentő volt. A konyhában halomban a mosatlan, a viskó melletti „kert” meg inkább egy szeméttelepre hajazott. Viszont sokadszor is meggyőződhettünk róla, hogy a szeretet független a pénztől és a körülményektől, hiszen a nappaliban ott lógott a falon a bájos gyerekek fotója, megható volt látni a képeket.
A Casa de Michel sok dominikai lakáshoz hasonlóan egyszerre otthon és műhely, ahol új értelmet nyer az amerikai-konyha kifejezés. Igazából ami nem a háló és a mosdó, az a minden más helyiség. Micheléknél például a szoba sarkában is koszosodik néhány gép, illetve a fal túloldalán az udvaron még néhány másik.
Adódik persze a kérdés, hogy miért érdekes számunkra egy Puerto Plata-külsőn élő analfabéta dominikai forma lakása, a válasz viszont egyszerű: Larimar.
Michel ugyanis nemcsak seftel a kövekkel, hanem meg is munkálja őket, és mivel ez gyakorlatlan kéznek finoman szólva sem egyszerű – ekkor még Melinda sem járt ékszerész-iskolába –, jobbnak tűnt inkább szakemberre bízni a kövek faragását, polírozását, csiszolását. Melinda persze hamar feltalálta magát, s ha már kővel és némi fizetséggel is érkezett, irányba állította Michelt és csapatát, mire felocsúdtunk, négy férfit irányított, osztotta ki a feladatokat. Ők pedig sürögtek-forogtak, közben meg gyönyörű kövek kerültek ki a kezeik közül, bizonyítva azt is, hogy bár a rusztikus (polírozás nélkül) Larimarnak is megvan a maga szépsége, kifejezetten jót tesz neki a fényesítés.
Michel és barátai fáradhatatlanul dolgoztak, Melinda komoly készlettel távozott a házból, a derék munkások ittak még egy sört az apósommal, s legközelebb is örömmel láttak minket vendégük.
Akkor már nem írtunk üzenetet.
#benedek
Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!
Amennyiben pedig rendelni szeretnétek Melinda gyöngyszemei közül, akkor ide kattintsatok �
