Végre! Nem túlzás, amióta megérkeztünk Dominikára, azóta lesem ezt a pályát. És tényleg, hiszen a Puerto Plata-i reptér közelében található, ahányszor csak átugrottunk a megyeszékhelyre, kis gyerekként nyújtózkodtam a kocsiban, vagy a robogón, hogy átlássak a kerítésen.

Edzésből már jó néhány akadt, sőt a pálya környékén rendszeresen futottak a fiatalok az út két szélén, most pedig végre egy meccsbe is belebotlottunk. Két nappal azt követően, hogy elkezdődött a helyi baseball-bajnokság alapszakasza. Ott klasszisok játszanak, itt pedig… hogyan is fogalmazzunk. Lelkes amatőrök, pocakos spílerek, korosodó nagypapák. Ráadásul nem is baseballoznak, hanem softballt játszanak.

Ez a baseball kislány változata, kisebb a pálya, könnyebb az ütő, nagyobb a labda, és a dobó alulról dobja a labdát. Így tehát mérsékeltebb tudással is lehet játszani, s nem is csak lányok játsszák, hanem Dominika-szerte űzik a sportágat.

Itt is ez történt, azt persze ne kérdezzétek, hogy ez milyen meccs volt, már az nagy szónak számított, hogy a csapatokon egyforma mezek voltak. A kispadnál állók nevetve filmezték a társakat, izotóniás ital helyett rumoztak, vagy a barátnőjükkel enyelegtek. Tisztára mintha otthon egy megyei futballmeccsen lennénk. Használhatnám most a mennyei megyei kifejezést is, ha nem lenne teljesen elhasználva már a nagy lendülettel induló, majd az egy kaptafára készülő poénok miatt ellaposodó facebook-oldalnak köszönhetően.

Az élmény viszont tényleg fantasztikus volt. A pálya mellett egy teraszos kocsma állt – ezt nevezzük klubháznak – ahol a nézők biliárdoztak, dominóztak, no meg természetesen iszogattak, miközben az összecsapás zajlott. Azt már talán hozzá sem kell tenni, hogy üvöltött a zene, hiszen ha Dominikán kettőnél több ember verődik össze, máris feltekerik a hangerőt.

Európaiként erőteljesen kilógtunk a közegből, mégsem zavart senkit az érkezésünk, igazi, közösségi program volt, ahol csakis rajtunk múlott, hogy mennyire adjuk át magunkat az igazi dominikai életérzésnek, s mennyire tudunk ellazulni, s önfeledten élvezni egy kis község vasárnap délutánját.

Rögtön megtaláltuk a sajtóhelyet is, itt szék és könyöklő volt, no meg védőháló, nehogy valakit eltaláljon az igen kemény labda. Mellettünk egy középkorú drukker üldögélt és sörrel a kezében kommentálta az eseményeket. Nem zavartatta magát, hogy egy kukkot sem értünk a mondandójából, mosolygott, nevetett, ahogyan mi is, s mindannyian remekül éreztük magunkat. A hazai csapatban akadt egy szemüveges, őszülő játékos, alkalmi szakkomentátorunk egyik kedvence, minden megmozdulása után lelkesen kiabált, hogy „Papito”!

Nagyjából egy órát üldögéltünk a lelátón, az eredményről fogalmunk sincs, hiszen a tábla sem működött, sőt a satnya színvonal miatt a szabályokat se volt könnyű elmagyarázni Melindának. Már az is nagy eseménynek számított, ha valaki tisztességesen eltalálta a labdát, hazafutás nem volt, de néhányan azért körbeértek. Viszont az egésznek remek hangulata van, s egy komolyabb mérkőzésen, több néző előtt, nos, egyértelmű a cél: mivel éppen a múlt héten kezdődött el a hatcsapatos helyi bajnokság, mindenképpen el kell menni a kicsivel több mint 100 kilométerre fekvő Santiagóba – nem összekeverendő Chile fővárosával, a mi városunknak Santiago de los Cabelleros a becsületes neve –, ahol az előző szezonban ezüstérmes gárda szerepel.

Talán Papito is arról álmodozott anno, hogy egyszer ott futhat ki többezer néző előtt a pályára…

Ülünk a sógorommal egy poros lépcsőn a koszos főút mellett, közepes minőségű kávét kortyolunk, és egy gazos erdőrészt bámulunk éppen. Mégis belénkhasít az érzés: itt vagyunk Dominikán, s olyan természetességgel haladunk előre a helyi életünk kiépítésében, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kiköltözünk Sosuára. Jó volt pár percre megpihenni és csak bambulni magunk elé. Jó itt.

Helyi telefon ✔️ Bankkártya✔️ Cégalapítás ✔️ Biztosítás ✔️ Amerikai postafiók ✔️ Céges autó ✔️ Biztonsági másolat az útlevélből ✔️

A dominikaiak valószínűleg értetlenül állnak az a fajta hatékonyság előtt, amellyel mi haladunk előre a saját életünkben. Néha még a helyi tempót és a kultúrát illetően a dominikainál is dominikaibb apósom is meglepődik, hogy a nap végén hány meg hány teendőt tudunk kihúzni a mostanra népszerűvé váló Wunderlist-alkalmazásban (Ez itt a reklám helye.) Azon meg elegánsan lépjünk túl, hogy mennyi teendőt kell újradátumozni.

A dominikai számunk már a múlt héten megvolt, azóta, az első számlát is befizettük, sőt már egy elveszett SIM-kártyát is pótoltunk. Ezt szerencsére Sosuán is lehetett, ennél többre azonban nem érdemes vágyni, a nagyobb horderejű dolgokat csak a 20 kilométerre lévő megyeszékhelyen, Puerto Platán lehet intézni. Az egyik helyi mobilszolgáltatónál például én mutattam meg az eladónak, hogy a vezetékes internetre egészen más tarifák vannak, mint amiket ő ajánlott – jól meg is sértődött. Claro. Azaz minden rendben.

Szombaton átvettük a dominikai bankkártyánkat, ez az első közös bankszámlánk Melindával, míg pénteken balesetbiztosítást kötöttünk, igaz, ez csak novembertől érvényes. Az ügyintéző hölgy elkérte a házassági anyakönyvi kivonatunkat, ami nem volt kéznél, majd elmondta, kedvezmény úgysem jár rá, csak akkor kettő helyett egy számlát kapunk. Na bumm, inkább gyorsan aláírtam Melinda helyett is.

A biztosító egyébként a városka központi terén található, akárcsak a legmenőbb itteni étterem, a korrekt, megbízható európai szintet hozó egység, amely hátsó részében fénymásolószalon (is) működik. Itt néhány óra alatt, de igazából másnapra vállalták, hogy 500 peso/darabáron lemásolják az útlevelünket, laminálják és spirálozzák. Ez azért fontos, mert a jövőben az eredeti itthon lesz, és ezzel a biztonsági másolattal közlekedünk. Amely egyben a jogosítvány is.

Pénteken egyébként másodszor is közel két órát ültünk az ügyvédnél – szép piros inge van, és a pletykák szerint mind a nyolc osztályt kijárta, tisztelik is –, mert a cégalapítás bejelentése, a névválasztás és a költségek kifizetése után újból be kellett mennünk, s megerősíteni a szándékunkat. Persze a sógorom és én egyelőre csak két lábon járó útlevélként érkeztünk, minden cégbe muszáj ugyanis bevenni egy dominikait, és ő írta alá a kezdeti papírokat. Szerencse, hogy az apósnak van „cedula” a zsebében. Laminálva természetesen.

A hatékonyságot – normális esetben, helyismeret és kapcsolatok nélkül ez két hét helyett több mint egy hónapnyi teendő, no meg jóval nagyobb költség – azzal emeltük a csúcsra, hogy amíg a gumisnál várakoztunk, az egész családot beregisztráltuk egy helyi céghez, amely Miamiban üzemeltet egy hatalmas postafiókot. (Az új gumikkal meg egyúttal kineveztük az após autóját céges verdának.) Oda lehet rendelni az Amazonról, ingyenesen, majd a termékeket átszállítják Dominikára, aztán meg házhoz hozzánk. Ráadásul 200 dollár alatt vámmentes. Repülővel néhány nap, de poundonként 190 peso, hajóval másfél hét. Az irodában pedig ez a cukiságbomba vár minket:

Közben az apósom próbált vízszerelőt keríteni, mert az első ember a megvett csereeszközzel együtt eltűnt – na ez a helyi mentalitás J –, és még a házat bérbeadó céggel is egyezkedni kellett. A száraz időszakban egyébként ballonos vízzel fürödtünk, amelyből 5 gallon (18.9 liter) mindössze 150 forint.

Szombat délutánra végül a csütörtök délben elromló vízszolgáltatás is helyreállt, a kertben egymást váltották a szerelők, az egyik a medencét tisztította, kettő a vizet javította, egy a növényeket gondozta, egy meg a hűtőt ellenőrizte. Közölte, hogy mindhárom jól működik, majd alighogy távozott, az egyik éktelen zajjal kezdett el üzemelni. Pont az, amiben a rumot tartjuk.

Strandra nagyjából hetente egyszer járunk, persze könnyebb így, hiszen tudjuk, nem kéthetes nyaraláson vagyunk, itt élünk és a tengerpart nem szalad el. Itt lesz, akárcsak mi.

(Miközben ezt a bejegyzést írtam a teraszon, lejött Melinda, s alábbi párbeszéd zajlott.

– Írjál az érzéseidről, hogy milyen a tudat, hogy nem fogsz hazamenni.

– De nem érzek semmit ezzel kapcsolatban.

– Én sem.

Ennyiben maradtunk. És maradunk, jól érezzük magunkat, jó életünk lesz. Dolgozunk rajta. )

– És milyen üzletet szeretnétek nyitni a Playeróban? (a helyi tesco és a hozzá tartozó üzletsor – a szerző)
– Fagyi, waffel.

– Azt biztos nem lehet.

– Miért?

– Mert enyém szemben a Splash fagyizó.

Az alábbi beszélgetés a Puerto Plata-i Orange boltban zajlott, ahol teljesen véletlenül futottunk össze a legnagyobb sosuai bolt, a Playero egyik tulajdonosával. Pár napja már nézegettük az ott található két üres üzlethelyiséget, tervezgettük, hogy mit lehetne odavinni, Richard viszont rögtön kilőtte a fagyizót.

Mindezt persze hatalmas nevetés közepette, hiszen a filmekben vannak csak ilyen véletlenek, főleg, hogy a nemleges válasz után rögtön közölte, ellenben van egy másik helyisége, ami éppen kiadó. Szóval ha úgy vesszük a „nem” mellé legalább hasznos ismeretséget kötöttünk, kötött az apósunk.

Beszélgetni pedig volt idő, mert nagyjából másfél órát ültünk a mobilboltban, ahová négy darab sim-kártyáért mentünk. Érdekes látvány volt, öt pultnál álltak a helyiek, egyetlen helyen meg a fehérek sorakoztak az ismerős ügyintéző srácnál. Így viszont lassan őröltek a malmok, végül azonban négy kártyával távoztunk, s büszkén jelentjük, immár dominikai telefonszámunk van.

Ahhoz képest, hogy itt minden szolgáltató kulcsszava a „manana”, azaz a holnap, egészen hatékony, hogy az első hét végére helyi számunk van. Hétfőn pedig várnak minket a helyi bankban, hogy számlát nyissunk, kártyát kapjunk. Nem mellesleg napi szinten hármasával, ötösével nézzük a különböző helyeket, hol is lehetne üzletet nyitni. No meg milyen üzletet.

Ötletből rengeteg van, kiadó helyből is bőven akad, így már „csak” annyi dolgunk van, hogy figyeljünk, számoljunk, és találjunk rá a nyerő megoldásra.

A nézelődés mellett a rendezkedéssel telt az első hét, folyamatosan szépítgetjük a lakást, ágyat szereltünk, polcokat rendezünk, sötétítünk, a lányok a konyhában és a szobában pakolásznak, s minden egyes fárasztó munkafolyamat után lehet csobbanni a medencében – így azért nem olyan rossz. Eddig kétszer voltunk az óceánparton, de mivel nem turistának jöttünk, nincs kényszeres rohanás, hogy ide meg oda el kell jutni, hiszen rengeteg időnk van még.

A cabarete-i festékboltban például már törzsvendégek vagyunk, a minap kedvezményt is kaptunk, s egyre jobban kiismerjük magunkat a három környező városban, Cabarete-ben, Sosuán és Puerto Platán. Boltok, vendéglátóhelyek, szolgáltatók, csak győzzük megjegyezni őket, no meg folyamatosan háromfelé számolunk, pesóban, dollárban, forintban, és akkor még nem beszéltünk arról a finomságról, hogy a helyiek is előszeretettel használják a $-jelet a saját pénznemükre. 1 dollár 47.5 peso, 1 peso 6 forint. A rummérték szerint pedig egy üveg Ron Barcelo 360 és 800 peso között kapható meg. A Cuba és Santo Libre meg féláron van a többi koktélhoz képest. Utóbbiban kóla helyett Sprite található, ez már ízlés kérdése. (Szerintem a rumkóla jobb, mint a rumsprite.)

Igazából ezen a ponton lett kész a heti összefoglaló, aztán este jött még az extra: egy defekt. A sógorom kiabált a parkoló túloldaláról, gondoltam, mutatni akar valamit, aztán láttam is, a családi pick up jobb eleje bedőlt. Megadta magát a lassan egyébként is slickre kopó gumi. Ahogy ez itt szokás, rögtön jött a segítség – ezúttal a parkolónál lévő bank biztonsági őrei érkeztek, egyikük félretette a shotgunt, és emelőre cserélte –, s amikor újabb fél óra múlva a pótkerék leszereléséhez szükséges eszköz is megérkezett, már indult is haza a família.

Ennyi talán elég is lesz, már vár minket a mamajuana. Ahogy az orvos felírta: naponta háromszor egy chin.

6+20 kg helyett felárral 10+25. Ennyi  egy élet.

Mivel végül mégsem indítottunk konténert, így a légitársaságok kvótáját kellett tartanunk, s ugyan vettünk egy nagyobb pakkot, de így is ebbe a 35 kilóba kellett bepakolni az életünket.

Vehettünk volna még egy plusz bőröndöt 215 dollárért és még további 75 euróért, ami azonban felesleges kiadásnak tűnt, ennyiért felvásároljuk a helyi H&M-t inkább. Majd egyszer.

Szóval maradt a két bőrönd, illetve azért egy hátizsákot még bevetettünk. Otthon rengeteg ruhát kiselejteztünk, aztán kint rájöttünk, még így is mennyi felesleges cuccot hoztunk.

Higgyétek el, a legfontosabb ruhákat, eszközöket simán be lehet pakolni két bőröndbe. De tényleg.

Egy kisebb zsáknyi felesleges meleg ruhát hoztunk, pedig januárban is egyértelmű volt, egy pulcsi kell estére, meg esetleg egy hosszú nadrág. Ehhez képest nálam van három hosszú, két kabát és négy pulóver. Meg egy zakó. Melindánál négy hosszú nadrág, két kabát és öt hosszú ujjú.

Azért is volt hasznos a szigorú kvóta, mert kiderült, a szükségtelen téli ruhákon túl is rengeteg felesleges kacatunk van otthon. És a tárgyak nagy része tényleg elrakható a fiókba, nincs szükségünk magunknál hordozni őket.

A bőröndmaximalizáláshoz két dolog kell: hajtogatás helyett Burritóba tekerés – a család nőtagjai birtokában lévő különleges tudás –, no meg egy gyerek. Mivel Nimród is velünk utazott, s neki is járt némi csomag, így öt embernyi cuccal mentünk, a cukiságbomba gyermek miatt pedig rengeteg ajtó megnyílt. A 50 kilónyi túlsúly gyakorlatilag eltűnt, az egy kézipoggyászból azért kettő lett, s végül mindenhol átcsúsztunk

Majd kipakoltunk és azzal szembesültünk, hogy mennyi felesleges holmink van.

Ha most újra lehetne pakolni, másként csinálnánk, még kevesebb meleg cucc, s esetleg még egy-két póló. De igazából bőven elég volt a két bőrönd. Még néhány könyvnek és szótárnak is jutott hely.

A lényeg, hogy mi itt vagyunk és jól érezzük magunkat.

Állok a piszoárnál és remegek. Most már tényleg nincs visszaút.

És természetesen nem az épp zajló tevékenységre gondolok. Miközben a cselgáncs-világbajnokság zajlik, életem utolsó Nemzeti Sportos tudósításaira készülök, s pár perce vettem 5 repülőjegyet Puerto Platára. Észak-Dominikára, ha így jobban tetszik.

Nem mintha eddig bizonytalanok lettünk volna, hogy nekivágunk-e a dominikai kalandnak, de ez volt az első olyan aktusa ennek az egész vakrepülésnek, amit már nem lehet visszacsinálni.

Szeptember 22-én 6:40-kor felszállunk és 16 óra múlva megérkezünk Dominikára. Hogy ez őrültség? Természetesen az. Mégis akarjuk.

Persze mondhatnánk, vagy mondhatnák mások, hogy minek, hiszen otthon mindenünk megvan: jó állás, korrekt pénz, satöbbi, de ez semmi más, mint egy mókuskerék. Idejét nem tudom, mikor indultunk el bárhová is laptop nélkül, mikor volt egy közös szabad hétvégénk. Jövőre gyereket szeretnénk, jó lenne egy nagyobb, esetleg saját lakás, s mégis miből? Melinda gyesen lesz, én meg esetleg megkeresem a szükséges pénzt, de akkor egy percet se látom a családomat. Ennek meg nincs értelme, akkor inkább próbáljuk meg másként.

Főleg, mivel az apósom a Dominikai Köztársaságban lakik – nem összekeverendő a Dominkai Közösséggel, ahol a közösségi médiában is aktív miniszterelnök házából csinált kabriót a Maria hurrikán –, ez pedig egy olyan biztos háttér, olyan lehetőség, amit kár lett volna kihagyni.

A sógorom már fél éve tervezi, hogy kiköltözik, miközben mi úgy jöttünk haza a téli nyaralásból, hogy nagyon jó hely, de biztos nem élnénk itt – hát most mégis.
Hónapok óta beszélgettünk róla, elkezdtük tervezgetni. Majd mindent összevetve úgy döntöttünk, hogy belevágunk.

Újságíróból vállalkozó leszek.