Ülünk a sógorommal egy poros lépcsőn a koszos főút mellett, közepes minőségű kávét kortyolunk, és egy gazos erdőrészt bámulunk éppen. Mégis belénkhasít az érzés: itt vagyunk Dominikán, s olyan természetességgel haladunk előre a helyi életünk kiépítésében, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy kiköltözünk Sosuára. Jó volt pár percre megpihenni és csak bambulni magunk elé. Jó itt.

Helyi telefon ✔️ Bankkártya✔️ Cégalapítás ✔️ Biztosítás ✔️ Amerikai postafiók ✔️ Céges autó ✔️ Biztonsági másolat az útlevélből ✔️

A dominikaiak valószínűleg értetlenül állnak az a fajta hatékonyság előtt, amellyel mi haladunk előre a saját életünkben. Néha még a helyi tempót és a kultúrát illetően a dominikainál is dominikaibb apósom is meglepődik, hogy a nap végén hány meg hány teendőt tudunk kihúzni a mostanra népszerűvé váló Wunderlist-alkalmazásban (Ez itt a reklám helye.) Azon meg elegánsan lépjünk túl, hogy mennyi teendőt kell újradátumozni.

A dominikai számunk már a múlt héten megvolt, azóta, az első számlát is befizettük, sőt már egy elveszett SIM-kártyát is pótoltunk. Ezt szerencsére Sosuán is lehetett, ennél többre azonban nem érdemes vágyni, a nagyobb horderejű dolgokat csak a 20 kilométerre lévő megyeszékhelyen, Puerto Platán lehet intézni. Az egyik helyi mobilszolgáltatónál például én mutattam meg az eladónak, hogy a vezetékes internetre egészen más tarifák vannak, mint amiket ő ajánlott – jól meg is sértődött. Claro. Azaz minden rendben.

Szombaton átvettük a dominikai bankkártyánkat, ez az első közös bankszámlánk Melindával, míg pénteken balesetbiztosítást kötöttünk, igaz, ez csak novembertől érvényes. Az ügyintéző hölgy elkérte a házassági anyakönyvi kivonatunkat, ami nem volt kéznél, majd elmondta, kedvezmény úgysem jár rá, csak akkor kettő helyett egy számlát kapunk. Na bumm, inkább gyorsan aláírtam Melinda helyett is.

A biztosító egyébként a városka központi terén található, akárcsak a legmenőbb itteni étterem, a korrekt, megbízható európai szintet hozó egység, amely hátsó részében fénymásolószalon (is) működik. Itt néhány óra alatt, de igazából másnapra vállalták, hogy 500 peso/darabáron lemásolják az útlevelünket, laminálják és spirálozzák. Ez azért fontos, mert a jövőben az eredeti itthon lesz, és ezzel a biztonsági másolattal közlekedünk. Amely egyben a jogosítvány is.

Pénteken egyébként másodszor is közel két órát ültünk az ügyvédnél – szép piros inge van, és a pletykák szerint mind a nyolc osztályt kijárta, tisztelik is –, mert a cégalapítás bejelentése, a névválasztás és a költségek kifizetése után újból be kellett mennünk, s megerősíteni a szándékunkat. Persze a sógorom és én egyelőre csak két lábon járó útlevélként érkeztünk, minden cégbe muszáj ugyanis bevenni egy dominikait, és ő írta alá a kezdeti papírokat. Szerencse, hogy az apósnak van „cedula” a zsebében. Laminálva természetesen.

A hatékonyságot – normális esetben, helyismeret és kapcsolatok nélkül ez két hét helyett több mint egy hónapnyi teendő, no meg jóval nagyobb költség – azzal emeltük a csúcsra, hogy amíg a gumisnál várakoztunk, az egész családot beregisztráltuk egy helyi céghez, amely Miamiban üzemeltet egy hatalmas postafiókot. (Az új gumikkal meg egyúttal kineveztük az após autóját céges verdának.) Oda lehet rendelni az Amazonról, ingyenesen, majd a termékeket átszállítják Dominikára, aztán meg házhoz hozzánk. Ráadásul 200 dollár alatt vámmentes. Repülővel néhány nap, de poundonként 190 peso, hajóval másfél hét. Az irodában pedig ez a cukiságbomba vár minket:

Közben az apósom próbált vízszerelőt keríteni, mert az első ember a megvett csereeszközzel együtt eltűnt – na ez a helyi mentalitás J –, és még a házat bérbeadó céggel is egyezkedni kellett. A száraz időszakban egyébként ballonos vízzel fürödtünk, amelyből 5 gallon (18.9 liter) mindössze 150 forint.

Szombat délutánra végül a csütörtök délben elromló vízszolgáltatás is helyreállt, a kertben egymást váltották a szerelők, az egyik a medencét tisztította, kettő a vizet javította, egy a növényeket gondozta, egy meg a hűtőt ellenőrizte. Közölte, hogy mindhárom jól működik, majd alighogy távozott, az egyik éktelen zajjal kezdett el üzemelni. Pont az, amiben a rumot tartjuk.

Strandra nagyjából hetente egyszer járunk, persze könnyebb így, hiszen tudjuk, nem kéthetes nyaraláson vagyunk, itt élünk és a tengerpart nem szalad el. Itt lesz, akárcsak mi.

(Miközben ezt a bejegyzést írtam a teraszon, lejött Melinda, s alábbi párbeszéd zajlott.

– Írjál az érzéseidről, hogy milyen a tudat, hogy nem fogsz hazamenni.

– De nem érzek semmit ezzel kapcsolatban.

– Én sem.

Ennyiben maradtunk. És maradunk, jól érezzük magunkat, jó életünk lesz. Dolgozunk rajta. )