Végre! Nem túlzás, amióta megérkeztünk Dominikára, azóta lesem ezt a pályát. És tényleg, hiszen a Puerto Plata-i reptér közelében található, ahányszor csak átugrottunk a megyeszékhelyre, kis gyerekként nyújtózkodtam a kocsiban, vagy a robogón, hogy átlássak a kerítésen.

Edzésből már jó néhány akadt, sőt a pálya környékén rendszeresen futottak a fiatalok az út két szélén, most pedig végre egy meccsbe is belebotlottunk. Két nappal azt követően, hogy elkezdődött a helyi baseball-bajnokság alapszakasza. Ott klasszisok játszanak, itt pedig… hogyan is fogalmazzunk. Lelkes amatőrök, pocakos spílerek, korosodó nagypapák. Ráadásul nem is baseballoznak, hanem softballt játszanak.

Ez a baseball kislány változata, kisebb a pálya, könnyebb az ütő, nagyobb a labda, és a dobó alulról dobja a labdát. Így tehát mérsékeltebb tudással is lehet játszani, s nem is csak lányok játsszák, hanem Dominika-szerte űzik a sportágat.

Itt is ez történt, azt persze ne kérdezzétek, hogy ez milyen meccs volt, már az nagy szónak számított, hogy a csapatokon egyforma mezek voltak. A kispadnál állók nevetve filmezték a társakat, izotóniás ital helyett rumoztak, vagy a barátnőjükkel enyelegtek. Tisztára mintha otthon egy megyei futballmeccsen lennénk. Használhatnám most a mennyei megyei kifejezést is, ha nem lenne teljesen elhasználva már a nagy lendülettel induló, majd az egy kaptafára készülő poénok miatt ellaposodó facebook-oldalnak köszönhetően.

Az élmény viszont tényleg fantasztikus volt. A pálya mellett egy teraszos kocsma állt – ezt nevezzük klubháznak – ahol a nézők biliárdoztak, dominóztak, no meg természetesen iszogattak, miközben az összecsapás zajlott. Azt már talán hozzá sem kell tenni, hogy üvöltött a zene, hiszen ha Dominikán kettőnél több ember verődik össze, máris feltekerik a hangerőt.

Európaiként erőteljesen kilógtunk a közegből, mégsem zavart senkit az érkezésünk, igazi, közösségi program volt, ahol csakis rajtunk múlott, hogy mennyire adjuk át magunkat az igazi dominikai életérzésnek, s mennyire tudunk ellazulni, s önfeledten élvezni egy kis község vasárnap délutánját.

Rögtön megtaláltuk a sajtóhelyet is, itt szék és könyöklő volt, no meg védőháló, nehogy valakit eltaláljon az igen kemény labda. Mellettünk egy középkorú drukker üldögélt és sörrel a kezében kommentálta az eseményeket. Nem zavartatta magát, hogy egy kukkot sem értünk a mondandójából, mosolygott, nevetett, ahogyan mi is, s mindannyian remekül éreztük magunkat. A hazai csapatban akadt egy szemüveges, őszülő játékos, alkalmi szakkomentátorunk egyik kedvence, minden megmozdulása után lelkesen kiabált, hogy „Papito”!

Nagyjából egy órát üldögéltünk a lelátón, az eredményről fogalmunk sincs, hiszen a tábla sem működött, sőt a satnya színvonal miatt a szabályokat se volt könnyű elmagyarázni Melindának. Már az is nagy eseménynek számított, ha valaki tisztességesen eltalálta a labdát, hazafutás nem volt, de néhányan azért körbeértek. Viszont az egésznek remek hangulata van, s egy komolyabb mérkőzésen, több néző előtt, nos, egyértelmű a cél: mivel éppen a múlt héten kezdődött el a hatcsapatos helyi bajnokság, mindenképpen el kell menni a kicsivel több mint 100 kilométerre fekvő Santiagóba – nem összekeverendő Chile fővárosával, a mi városunknak Santiago de los Cabelleros a becsületes neve –, ahol az előző szezonban ezüstérmes gárda szerepel.

Talán Papito is arról álmodozott anno, hogy egyszer ott futhat ki többezer néző előtt a pályára…