Vásár után okos a paraszt.

Melinda egyik kedvenc mondását talán az észak-nyugati dominikai halászfaluban, Punta Rucián is ismerhetik, ha pedig esetleg mégsem, akkor mi magunkkal vittük a népi okosságot.

Történt ugyanis, hogy áthajóztunk a Paradise Island névre hallgató nagyjából 10 méterszer 20 méteres ici-pici lakatlan szigetre, s miközben hatalmas hullámok közt lavírozott a sofőrünk – egyébként remekül –, elmesélte, hogy reggel, illetve délelőtt jóval békésebb a víz. Ezért mennek akkor a turisták, s ezért kellet volna nekünk is abban az időszakba hajóra szállni. De mi sosem szerettünk turistásat játszani.

Így mi reggel még az autó akkumulátorát próbáltuk életre kelteni – jegyezzétek meg, ha Dominikán hosszabb és fontos útra indul az ember, mindig történik valami vis maior –, dél körül meg még boldogan falatoztunk a strandon, úszkáltunk és fogócskáztunk Punta Rucián, 20-30 perces hajóútra a végső célunktól. Ennek következménye pedig az lett, hogy ugrálhattunk a hullámokon, ahol annyira próbáltunk stabilan ülni, hogy másnapra még izomlázunk is lett. Ez persze semmiség ahhoz az élményhez képest, amit a kis sziget adott. Punta Rucia, a hegyek közül előbukkanó, 2 szállodát és néhány apartmant magába foglaló halászfalu egyébként is csodálatos, de a korallzátonyok szegélyezte Paradise Island egészen lélegzetelállító.

A kék tenger és a kék csónak mellé stílusosan kék pólóba öltözőtt sofőrünk katonás rendet tartott, mindenkinek kötelező volt a mentőmellény – amiért az út során már végtelenül hálásak voltunk –, s meg sem szabadott mozdulni útközben, sőt eleinte még az ajándék cuba librét is alig akarta elfogadni. Később aztán rábeszéltük, mégiscsak Dominikán vagyunk, ráadásul ünnepeltünk, mivel a sógornőnk születésnapja adta az alkalmat az utazásra.

A hajókázás, hullámlovaglás bő 20 percig tartott, amikor megérkeztünk a kicsiny szigetre, amelyen öt apró kalyiba áll mindössze, ide rakja mindenki a magával hozott hűtőládát, amiből rum mindig kerül elő. A lakatlan sziget és az azt körülvevő korallzátony elbűvölő látványt nyújt, a végeláthatatlan óceán, illetve a part hegyei gyönyörű hátteret adnak. Az ember itt a végtelen nyugalommal találkozik és azt érzi, hogy ezért a pillanatért érdemes volt minden hullámzó viszontagságot kibírnia.

Pláne, hogy annyi időt tölthettünk el – mivel mi ugye privát szervezéssel érkeztünk – amennyit csak szerettünk volna, így ez egy hosszú pillanat lett.

Amíg mi fotózkodtunk, kísérőnk egy zsömlét vett elő, majd a víz felé indult, s azt ígérte, hamarosan halakat láthatunk. Azok pedig mintha csak vezényszóra jöttek volna, máris ott rajzottak előttünk, arany- és ezüst színekben csillogva. Aztán a zsömle elfogyott, ők meg ahogy jöttek, már mentek is. Na ja, várják a következő turistacsoportot, s a következő zsömlét. Ennyi előnye volt a délutáni érkezésünknek, hogy szinte csak a mienk volt ez az aprócska talpalatnyi homok.

Örömmel maradtunk volna még ebben az érintetlen, pontosabban annak berendezett kis szigeten, de tudtuk, hogy kifelé sem lesznek kisebbek a hullámok, így muszáj nekivágni az útnak. Az önfeledt örömöt egyre intenzívebben törte meg a visszaúttól való félelem. Itt jött a meglepetés, az apósunk ugyanis lebeszélte a hajóskapitánnyal, hogy visszafelé a nyílt tenger helyett a parthoz közeli, az ottani lagúnákon keresztül vigyen minket. Amely így néz ki:

Már ment le a nap, amikor kikötöttünk Punta Ruciában, leültünk egy műanyag asztal köré, majd a helyiekkel karöltve, spanyolul énekeltük a „Boldog születésnapot” című klasszikust. Hatalmas sikert aratva, végképp emlékezetessé téve a születésnapot. A kalandokat a helyi olasz étteremben zártuk, új olasz barátunk remek pizzákat sütött, s a különlegesen hangulatos vacsorát csak a kóbor kutyák zavarták meg egy kicsit.

Fél 12-re értünk végül haza – hulla fáradtan, az út adottságaiból adódóan, nah de erről majd később –, s ugyan nem vagyok benne biztos, hogy okosabban, de egy remek élménnyel gazdagabban.