– És milyen üzletet szeretnétek nyitni a Playeróban? (a helyi tesco és a hozzá tartozó üzletsor – a szerző)
– Fagyi, waffel.
– Azt biztos nem lehet.
– Miért?
– Mert enyém szemben a Splash fagyizó.
Az alábbi beszélgetés a Puerto Plata-i Orange boltban zajlott, ahol teljesen véletlenül futottunk össze a legnagyobb sosuai bolt, a Playero egyik tulajdonosával. Pár napja már nézegettük az ott található két üres üzlethelyiséget, tervezgettük, hogy mit lehetne odavinni, Richard viszont rögtön kilőtte a fagyizót.
Mindezt persze hatalmas nevetés közepette, hiszen a filmekben vannak csak ilyen véletlenek, főleg, hogy a nemleges válasz után rögtön közölte, ellenben van egy másik helyisége, ami éppen kiadó. Szóval ha úgy vesszük a „nem” mellé legalább hasznos ismeretséget kötöttünk, kötött az apósunk.
Beszélgetni pedig volt idő, mert nagyjából másfél órát ültünk a mobilboltban, ahová négy darab sim-kártyáért mentünk. Érdekes látvány volt, öt pultnál álltak a helyiek, egyetlen helyen meg a fehérek sorakoztak az ismerős ügyintéző srácnál. Így viszont lassan őröltek a malmok, végül azonban négy kártyával távoztunk, s büszkén jelentjük, immár dominikai telefonszámunk van.
Ahhoz képest, hogy itt minden szolgáltató kulcsszava a „manana”, azaz a holnap, egészen hatékony, hogy az első hét végére helyi számunk van. Hétfőn pedig várnak minket a helyi bankban, hogy számlát nyissunk, kártyát kapjunk. Nem mellesleg napi szinten hármasával, ötösével nézzük a különböző helyeket, hol is lehetne üzletet nyitni. No meg milyen üzletet.
Ötletből rengeteg van, kiadó helyből is bőven akad, így már „csak” annyi dolgunk van, hogy figyeljünk, számoljunk, és találjunk rá a nyerő megoldásra.
A nézelődés mellett a rendezkedéssel telt az első hét, folyamatosan szépítgetjük a lakást, ágyat szereltünk, polcokat rendezünk, sötétítünk, a lányok a konyhában és a szobában pakolásznak, s minden egyes fárasztó munkafolyamat után lehet csobbanni a medencében – így azért nem olyan rossz. Eddig kétszer voltunk az óceánparton, de mivel nem turistának jöttünk, nincs kényszeres rohanás, hogy ide meg oda el kell jutni, hiszen rengeteg időnk van még.
A cabarete-i festékboltban például már törzsvendégek vagyunk, a minap kedvezményt is kaptunk, s egyre jobban kiismerjük magunkat a három környező városban, Cabarete-ben, Sosuán és Puerto Platán. Boltok, vendéglátóhelyek, szolgáltatók, csak győzzük megjegyezni őket, no meg folyamatosan háromfelé számolunk, pesóban, dollárban, forintban, és akkor még nem beszéltünk arról a finomságról, hogy a helyiek is előszeretettel használják a $-jelet a saját pénznemükre. 1 dollár 47.5 peso, 1 peso 6 forint. A rummérték szerint pedig egy üveg Ron Barcelo 360 és 800 peso között kapható meg. A Cuba és Santo Libre meg féláron van a többi koktélhoz képest. Utóbbiban kóla helyett Sprite található, ez már ízlés kérdése. (Szerintem a rumkóla jobb, mint a rumsprite.)
Igazából ezen a ponton lett kész a heti összefoglaló, aztán este jött még az extra: egy defekt. A sógorom kiabált a parkoló túloldaláról, gondoltam, mutatni akar valamit, aztán láttam is, a családi pick up jobb eleje bedőlt. Megadta magát a lassan egyébként is slickre kopó gumi. Ahogy ez itt szokás, rögtön jött a segítség – ezúttal a parkolónál lévő bank biztonsági őrei érkeztek, egyikük félretette a shotgunt, és emelőre cserélte –, s amikor újabb fél óra múlva a pótkerék leszereléséhez szükséges eszköz is megérkezett, már indult is haza a família.
Ennyi talán elég is lesz, már vár minket a mamajuana. Ahogy az orvos felírta: naponta háromszor egy chin.
