Szólhatna ez a bejegyzés bármelyik tengerparti országról, de mi éppen a Dominikai Köztársaságba költöztünk, ezért innen szedtük össze nektek a tapasztalatainkat

Elfújta a szél

Kezdhetném azzal a közhellyel, hogy tengerparton sokkal boldogabbak az emberek. Na de ez nem igaz. Pontosan ugyanúgy megvannak a saját problémáik, valós, sokszor a napi betevőt jelentő nehézségeik. Azonban a dominikaiaktól azt látjuk, a bajokat otthon hagyják. Elindulnak reggel dolgozni – örülnek, ha van hova –, és már nem lengi körbe őket a keserűség, majd foglalkoznak vele később. Hiszen elkezdődött egy új nap, és abba annyi nevetést, flörtöt és hülyéskedést tesznek bele, amennyit csak lehet. Hazaérve pedig inkább még egy fiókkal lejjebb pakolják a gondokat, feltekerik a hangerőt, táncolnak, minden porcikájukkal.

Önzetlenség

Vasárnap a kertészünk meghívott magukhoz minket vacsorázni. A havi fizetése 150 dollár, van egy 5 éves kislánya, a feleségének pedig jelenleg nincs munkája. De amijük van, azt megosztják, önzetlenül. Ezért felajánlottuk, hogy visszük az alapanyagokat, ők elkészítik a tipikus dominikai vacsorát, s még dominózni is megtanítanak minket. Ahogy ezt leírtam, máris eszembe jutott még sok-sok ilyen történet, a minap például szerettünk volna cigit venni, a pultos lány szomorúan közölte, hogy sajnos elfogyott, de a sajátjából örömmel ad.

Gyógyító környezet

Gyógyító a buja növényzet, a párás levegő, az élénk színek, az emberek mosolya. Gyógyító, hogy az utakon a dudálásnak csak tájékoztató jellege van, és nem kíséri a szájról tisztán leolvasható ku**a anyád. Nem sietnek, hiszen 5 vagy akár 30 perc késés is belefér, nem feszítik bele magukat az idő kerekébe. (Kizárólag az európaiak hozzák ezt a temperamentumot, és látványosan cüccögnek a szupermarketben, ha hosszasan sorba kell állniuk.

Szabadság

A boltokban, az utcán, de igazából mindenhol és mindenkor táncra perdülhetsz vagy énekelhetsz. A legvalószínűbb következmény az lesz, hogy veled tartanak és együtt nevettek, míg otthon minden bizonnyal összesúgnak a hátad mögött, hogy „nah, ez jól be van piázva…”

Sétálhatsz bárhol és bármikor mezítláb, felteheted a lábad a melletted levő székre vagy ha véletlenül hozzáérsz valakihez, akkor biztosan összemosolyogtok.

Bárkivel, bármikor, bárhol

Valljuk be, Európában milliónyi szabály között lavírozunk nap mint nap. Ezzel garantálva a gördülékeny együttélést, a biztonságot és a civilizáció látszatát. Azonban innen nézve meglehetősen sok szabály igencsak felesleges. Lehet sokkal lazábban, kötetlenebbül élni. Nem azt mondom, hogy a bukósisak nélküli motorozás, a hetykén vállra dobott gázpalack szállítása vagy a méretes macheta a sétálók kezében biztonságérzetet nyújt, azonban sok apróság kifejezetten segíti, hogy ne érezzük magunkat karámba zárt birkáknak. Ilyen például, hogy teljes nyugalommal utazhatsz a platón, a boltokban mindenből adnak kóstolót, bárkivel, bármikor koccinthatsz egy itallal, vagy lényegében bárhol parkolhatsz a kocsival. (Parkolási díj nélkül természetesen.) 

Nyáron karácsony? Igen!

Mikor először láttam még tizenpár évvel ezelőtt, akkor is lenyűgözött, hogy itt karácsonykor rövidnadrágban rohangálnak az emberek mikulás sitykával a fejükön. Nincs stressz, csak napsütés, rengeteg kaja, rum és tánc. Ahogy majdnem mindennap.

Allergia? Ha-ha.

Itt biztos nem. Kicsi korom óta allergiával küzdök. Télente rengeteg megfázás, nyáron pedig folytatódik az orrfolyás. Amióta közel a tengerhez élünk, döbbenten tapasztaltam, hogy már zsebkendőt is elfelejtek vinni magammal. Hiába, a napfény, a párás-sós levegő, akár közhely, akár nem, gyógyítja a testet-lelket.

Elvárások

Egy külföldön újrakezdett életben az ember mérlegre teszi, hogy mit áldoz fel és mit kap cserébe. Természetes, hogy hiányzik a család, a barátok és tusolásnál a magas víznyomás. Általában beletelik pár napba, mire rászánom magam a hajmosásra, ugyanis sóhajvékony csíkokban csordogál a víz, egy idő után pedig meggyőzi magát az ember, hogy nem is olyan nagy baj, ha kicsit samponos marad a haja. A net itt luxusterméknek minősül, és még bújócskázik is.

Amikor realizálod, hogy itt 50 négyzetméteren 4-5 család éldegél, mindösszesen 1 fürdőszobával, slaggal takarítanak, és mindenkinek – de tényleg – foltos\szakadt a ruhája, átértékeled a saját elvárásaidat a boldogsággal szemben. Minden csupán döntés kérdése.

Talán a boldogság is egy jó döntéssel kezdődik.

#melinda

Olvassátok el a többi posztunkat, kövessetek minket a facebookon az instán és youtube-on is!

Ha valaki azt mondja otthon, hogy a dominikai hegyek között egy indiai étteremben, a földön ülve kézzel próbálok rizsgolyókat formázni, akkor körberöhögöm, majd olyan bambán néztem volna rá, ahogy itt bámulnak a mindenhol legelésző marhák. A mindenholt szó szerint kell érteni, simán elképzelhető, hogy két luxusépület közti üres telken kérődznek az állatok.

De térjünk vissza Indiába, na jó a Dominikai Köztársaságba. Elvileg azért mentünk el az iskolai kirándulásra, hogy gyakoroljuk a spanyolt, de mivel az iskolában jelenleg 80 százalékban német diákok vannak, így Melinda gyakorolta a németet, én meg rájöttem, hogy az évek során sokat felejtettem, de a lényeget még értem.

A Bluemeoon névre hallgató domindiai étterembe egyébként mesebeli úton lehet eljutni. Túl az Óperencián, a szörfparadicsom Cabarete-n, túl az üveghegyen, az ország belső részébe vezető dombokon, ahol a vacsora egyik alapjául szolgáló kurta farkú malac túr, a csirkék kapirgálnak, nos, ott van a hely. Egy off road-pályára hajazó földút végén vár minket a domboldalba épített étterem, amely felülről így fest.

És ilyen panorámát kínál.

Amely naplamente közben még gyönyörűbb.

Rum persze itt is van, így cuba librével melegítettünk a vacsorára, amely előtt kötelezően elküldtek minket kezet mosni, majd egy kör alakú, fedett térre tereltek minket. Az „arénába” már csak cipő nélkül lehetett belépni, majd miután elfoglaltuk a helyünket a szivacsokon, kiderült, hogy az előttünk heverő banánlevelek lesznek a tányérok. Vendéglátónk hangsúlyozta, az indiai szokásoknak megfelelően kizárólag jobb kézzel nyúlhatuk a kajához, az indiaik szerint a bal ugyanis a koszos kéz. A jobb meg a tiszta.

Alább látjátok az előételt, négyféle szósszal, amelyhez krumplit és kukoricás krokettet – vagy hívják ezt bárhogy is – tálaltak fel.

 A főétel központi része a rizs volt, mellé jött egy zöldségtál – avokádókrém, húsgolyónak kinéző zöldséggolyó, illetve karfiol, brokkoli-válogatás –, továbbá tandori csirke, s az egész menü különlegessége, hogy kizárólag helyben termesztett alapanyagokból készül minden. Az egész tál egyik legfinomabb darabja a rizs mellé felszolgált, kókuszchips volt. 

Házigazdánk a főétel előtt elmesélte, hogy a rizset tegyük a banánlevél középére és vegyük körbe minden mással. Utána próbáljunk a kezünkkel a rizsből golyót formálni, illetve éppen azzal a hússal/zöldséggel összefogni, amit kívánunk hozzá. Melindának így sikerült, az én kezemet fotózni sem volt érdemes. 

Szó sem volt míves tálalásról, a vacsora egyik legjobb összetevője az egyszerűség volt és az a természetesség, ahogy a földön ülve, kézzel ügyeskedve eszegettünk, hogy lehetett repetázni, s hogy olyan ízeket kóstoltunk egyben, amit máskor ritkán. Még a zöldséggolyót is megettem, amelyról percekig hittem, reméltem, hogy húsgolyó lesz.

A rumból a vacsorát levezető teába is jutott – hagyjátok, nem oldódik fel rendesen és az alján marad a rum –, a teljesen ellazító kortyolgatáshoz még egy kis desszertet kaptunk, édes joghurt banándarabokkal és kókuszchipsszel.

 A hely egyébként minden hónapban három hetet van nyitva és egyet zárva, minimum tíz fő esetén készítik el a vacsorát. Nagycsaládosok, baráti társaságok előnyben.

A megkóstolt ételek közül az avokádókrémet fogyasztjuk otthon is rendszeresen, apósunk dominikai receptje pedig így fest:

Guacamole (a kép bal oldalán)

Hozzávalók:

2 avokádó

2 gerezd fokhagyma

0.5 fej lilahagyma

0.5 fej vöröshagyma

1 paradicsom

só

Elkészítés:

Az avokádó húsát kikanalazzuk a héjából, majd darabokra törjük ­– ne pürésítsük! – összekeverjük az apróra vágott hagymákkal és a felkockázott paradicsomal, megsózzuk, majd állni hagyjuk. Ne használjunk hozzá túl sok, vagy túl puha paradicsomot, különben szétázik.

A kész krémet néhány óráig állni hagyjuk, addig az avokádó magja is maradjon benne a krémben.

Érdekesség, hogy Guatemalán ugyanezt a receptet még megbolondítják vajjal és főtt tojással, ezt is érdemes kipróbálni.

Piritóssal, rizzsel, találjuk. Vagy bármi mással, ami jólesik hozzá.

Készítettünk már nektek egy általános beszámolót a dominikai vegyes kapcsolatokról, amit itt olvashattok, időről időre pedig bemutatunk néhányat. Kicsit más stílusban, mint ahogy a blog többi cikke íródik. 1. rész. 

Nem hitt a szemének.

Mintha egy kísértetházba lépett volna be, holott éppen egy impozáns szállodába érkezett meg. Valami azonban mégis furcsa volt. És nem azért, mert még élénken élt benne az emlék, hogy elveszítette a feleségét. A tompa fájdalom persze folyamatosan ott volt a szívében, de most egészen más miatt nézett hitetlenkedve maga elé. A többezer fős szálloda ugyanis teljesen kihaltnak tűnt.

A bárban, ahol máskor napbarnított fiatalemberek üldögéltek, most teljesen üres volt, a pincér is egykedvűen törölgette az asztalokat, mintha nem csinálta volna már meg csak az elmúlt egy órában legalább háromszor. A medence máskor gyerekzsivajtól hangos, a parton fiatal lányok, mosolygós anyukák napoznak, most viszont még a teraszon átlibbenő szobaasszony szoknyájának suhogása is hallatszott. Mintha csak szellemet látott volna.

Megkapta a kulcsát, 313-as, örömmel vette át, mert a 3 és a 13 is a kedvelt számai közé tartozik, és amikor a kissé kopottas, bordó szőnyeggel borított folyosón ment a lift felé, akkor egy pillanatra benézett az ebédlőbe, a következő lépést pedig olyan nehéz volt megtennie, mintha hirtelen ólomcipőbe bújt volna. Már az is hihetetlen volt, hogy az egyik asztalnál ül valaki, hiszen rajta kívül mindössze három vendég volt a több mint ezerfős hotelben, ez a valaki ráadásul teljesen elbűvölte. Egy gyönyörű dominikai lány volt, s képtelen volt levenni a szemét kávébarna bőréről, kedves arcáról és formás lábairól – amelyeken mokaszint viselt –, és addig bámulta a lányt, amíg ő is észrevette a férfit, majd feléje fordult. Ekkor lett könnyebb egy pillanatra a lábát lehúzó mázsás teher, majd egy félszeg mosoly keretében a liftig sietett.

A férfi belépett a szobájába, ledobta a táskáját, a minibárból kivett egy üveg rumot, töltött magának, majd kiült a teraszra. Nézte a végeláthatatlan vizet, közben töltött magának még egyet, majd talán még egyet, a rum és az óceán morajlása pedig álomba ringatta. Álmában sem tudta viszont kiverni a fejéből a lányt, aki mosolyával úgy csalogatta magához, ahogy Odüsszeuszt hívogatta a szirének éneke. Akármerre nézett, mindenhonnan ő mosolygott vissza rá, aztán hirtelen felébredt. Hajnal volt, a felkelő nap már a szemébe tűzött, kicsit fájt a feje, bement a hálószobába és úgy ahogy volt, a tegnapi ruhájában befeküdt az ágyba, hogy kipihenje magát.

Négy-öt órát aludhatott csak, mégis kisimultan ébredt, ráadásul még reggelizni is maradt ideje. Evett egy sonkás-zöldséges rántottát croissant-nal, ivott egy mangólevet, a tejes kávéval pedig kiült a medence partjára.

Kényelembe helyezte magát, boldogan nézett körbe, kicsit nyugalomra talált a zaklatott lelke. Ez mindössze néhány percig tartott, amikor egyszer csak édes parfümillat csapta meg az orrát, kinyitotta a szemét, s akkor ellibbent mellette az a bizonyos lány. A férfi persze nem tudhatta, de nem volt véletlen, hogy pont ott sétált le a medencéhez, hiszen az előző este fellobbanó tűz kölcsönös vonzalmat jelentett. A lány leült az egyik asztalhoz, kért egy frissen facsart gyümölcslevet, levette a combját takaró lepelt, és vidáman fürdött a napsugarakban. A combján megcsillanó fény szinte elvakította a férfit, aki összeszedve minden bátorságát, odalépett hozzá és megszólította.

Nyert ügye volt, hiszen a lány éppen erre várt.

Úgy beszélgettek, mintha ezer éve ismerték volna egymást, egész nap csak fűzték össze a szavakat, a mondatokat, el se mozdultak a medence partjáról, csak este, amikor mindketten felmentek a szobájukba, hogy elegáns ruhát húzva térjenek vissza. Várta őket a szomszédban lévő szórakozóhely, ahol a lány bizonyította, hogy a dominikaiknak valóban pazar a ritmusérzékük, hajnalra a szó szoros és átvitt értelmébe is egymásba csavarodtak.

Csodálatos egy hetet töltöttek együtt, a férfinak azonban vissza kellett repülnie Európába. Szomorúan búcsúztak egymástól a repülőtéren, mert hiába a szenvedély, a felhőtlen egy hét, nem tudhatták, hogyan alakul az életük. Hevesen vert a szívük és úgy ölelték egymást, mintha utoljára kapaszkodnának össze. Aztán pár hónappal később már örömükben sírtak és omlottak egymás karjaiba, miután a lány úgy döntött, Európában folytatta egyetemi tanulmányait. Innentől egyértelmű volt, ők immár egy párt alkotnak.

Az egyetemi időszak után sem szakadt meg a kapcsolat, egyre gyakrabban utaztak egymáshoz, majd amikor a férfit Rio de Janieróba szólította az üzlet, már együtt költöztek a brazil városba. Később aztán hazatértek, és bár a férfi sírva hagyta el Brazíliát, mindketten boldogok voltak, hiszen haza, a Dominikai Köztársaságba vezetett az útjuk.

Noha a szenvedély már csillapodott, azért ha rájuk néztünk, látszott a boldogság, bár inkább szeretetről, mint szerelemről beszélnénk már. Mégis egyértelmű volt, kapcsolatuk nyugodt, kiegyensúlyozott, négyéves kislányuknak nem is kívánhattak volna jobb családot. Kilenc éve éltek már együtt, amikor ismét költözésre adták a fejüket, és úgy döntöttek, hiába az impozáns ház, hiába alakítottak mindent a saját kedvükre, visszatérnek újra Európába.

Ez a lánynak sem okoz gondot, mivel imádja a hideget, a gardróbjában például tíz pár teljesen egyforma, magas szárú fekete bőrcsizma lóg, s már alig várja, hogy ezeket hordhassa. És hiába szelídült szeretetté a szerelem, úgy tűnt, mintha tényleg lehetséges lenne, hogy egy szerény körülmények közül érkező dominikai lány tiszta szívvel szeret egy tehetős európai férfit.

Esetükben talán tényleg így van. Még ha nehezen is hiszünk a szemünknek.

Ha szeretnétek még több ilyen bejegyzést olvasni, kövessétek a blogot, a facebook-oldalunkat, de figyeljétek az instánkat és a youtube-csatornánkat is!

Hazudik, aki azt mondja, hogy soha sem gondolt rá, milyen lenne úgy tölteni a nyaralást, hogy feledhetetlen kalandba keveredik a helyi ország egyik kedves vendéglátójával. Sokan meg is teszik ezt, néhányan viszont elkövetik azt a – utóbb általában hibásnak bizonyuló döntést –, hogy igaz szerelmet vizionálnak, hovatovább hazaviszik friss szerzeményüket. Vagy éppen ottragadnak mellette.

A Dominikai Köztársaságban rengeteg vegyes kapcsolatot láttunk már eddig is, és valljuk be, kicsit bizarr látványt nyújt, amikor 40-50 éves, láthatóan asszonyosodó hölgyek sétálnak a 20 év körüli dominikai bikákkal. Vagy éppen, amikor az idősödő gazdag üzletemberek mellett szaladgálnak az alig 18 éves lányok. Sőt, időnként még fiatalabbak is…

A dominikaiak számára az általános szegénység miatt kitörési lehetőség egy gazdag partner becserkészése, ez viszont rá is nyomja a bélyegét a kapcsolatok jelentős részére. Hiszen becsukhatjuk a szemünket, lehetünk álnaívak, azonban senki se gondolja, hogy például a fiatal potens fiúk életük álma egy kicsit megereszkedett ötvenes-hatvanas. Ahogyan a hamvas, formás, bájos lányok – akik egyébként igazán tudják, mi kell a férfinak – se lógó hasú nyugdíjasokkal szeretnék mulatni az idejüket.

A sztori viszont úgy lesz kerek, ha kitértünk a dominikaiak egy különleges képességére.

Többen is azt mondták, nemcsak mese, hogy a karibi emberekből sugárzik a szenvedély, a fülledt erotika. A nők például állítják, a férfiak úgy mozognak, olyan ritmusérzékük van, amellyel sehol máshol nem lehet találkozni. És azért ha az ágyban, vagy éppen a homokos tengerparton kell bűvészkedni, akkor meglehetősen sokat jelenthet a ritmusérzék. Ráadásul jobbára csak az elvégzendő dolgok terén ismerik a holnap (mañana) kifejezést. Egyébként csak „ma” van náluk. Ma szerelmesek, ma boldogok, ma szórakoznak, ma szeretnek, ma szeretkeznek, és mivel úgy teszik, mintha nem lenne holnap, ezért olyan energiák szabadulnak fel, olyan szenvedély van bennük, hogy az mindenkit lángra lobbant.

Szóval ha csak a bűnös pillanatnyi élvezetekre koncentrálunk, akkor még jó is lehet egy helyi partner, de azért akad egy kis bibi. A dominikaiak számára ez mindig csak munka lesz – még ha szenvedéllyel is végzik –, szinte soha nem adnak igaz szerelmet, sőt az is bevett szokás, hogy a dominikaiaknak, főleg a férfiaknak a külföldi mellett hazai partnere is van. Ha pedig ideköltözünk és egy fedél alá tereljük a szenvedélyt, akkor ne lepődjünk meg, ha a férfi hátradől, s újra link lesz. Simán gizdázik az autónkkal, elad egy-két cuccot a lakásból, elkezd a haverokkal lógni. Így meg aztán oda a fülledt erotika varázsa.

Ezzel együtt, vagy éppen ennek ellenére rengeteg vegyes kapcsolat van. Viszont alig találni olyat, amely tényleg egy életre szól. Hiszen nincs holnap, nincs jövőkép. Csak ma van. De az nagyon.

Az általános leírás mellett bemutatunk néhány, a környezetünkben látható vegyes kapcsolatot. Az első – ráadásul az eddigiek alapján a szabályt erősítő kivételt jelentő – részt itt olvashatjátok.

Ha tetszett a bejegyzés, akkor kövessetek minket a facebookon, az instán és a youtube-on.

Felhőtlen boldogság 

Gazdagabb lehetsz, mint én, de biztos, hogy nem vagy nálam boldogabb

– mondta egyízben a spanyol tanárunk, amivel gyakorlatilag mindent elárult a dominikai életfelfogásról. Nem hajszolják a pénzt – nincs is –, viszont lerí róluk, hogy boldogok. Nem érdekli őket, ha öten kell utazni egy motoron, vagy nyolcan egy autóban, 10-20 ember bármikor összeverődik egy düledező viskó előtt, ahol házilag barkácsolt hangszóróból bömböl a reggaeton. Kedvenc szórakozóhelyük a benzinkút, ahol kivetítőn nézik a baseballmeccset, dübörög a zene, s több százan „tankolnak” vidáman. A boldogságot pedig nem keresik szüntelen, mint az európaiak, vagy az észak-amerikaiak, hiszen ez belülről fakad: zene, napsütés, tánc, rum. Mi kell még?!

Chapiadora

Van még pénzed? Csak még egy ital. Még egy ruha. Még egy randi. Csak még egy. Ennyi erővel persze az ablakon is kiszórhatnánk a pénzt, pont annyi értelme, mintha chapiadorára költenénk. Ők a szűzk.rvák kedves lányok. Rögtön „fülig szerelmesek” lesznek az adott férfiba, és már kérnek is, egy úriember meg költ a nőkre, főleg ha nyaral és reménykedik abban, hogy ágyba vihet egy dominikai lányt. De nem úgy. Miután megetetted, megitattad, felruháztad őket, furikáztál velük a környéken, s szeretnél végre a lényegre térni, akkor úgy fáj a fejük, mint neked egy átrumozott éjszaka után. Csakhogy ekkor már rumra se marad pénzed, mindet beleöntötted egy lehúzós lányba, aki után csak egy rúzsnyom marad az arcodon. Az is dollár alakú.

A chapiadorák Bavarottyt – a srác pont úgy néz ki, mint amilyen hülye neve van – is megihlették, ez lett az egyik kedvenc dalunk.

Sanky panky

A helyi selyemfiúk, de mégse teljesen. Első este gálánsak, mindent fizetnek, tálcán, de ha kell szörfdeszkán hordozzák a lányokat, akik férfitársaikhoz hasonlóan elhiszik, hogy dominikai partnerük egész életében rájuk várt. Aztán jön a másnap, és mint egy fakultatív programért, fizetni kell az örömökért. A sanky pankyk folyamatosan próbálják megvágni a lila ködben lévő, az első estétől elalélt nőket, gyakran még a hazautazást követően is. A jelenségről még vígjáték is készült, nézzétek, és persze jegyezzétek meg a mondást, ami nemcsak Las Vegasban, hanem itt is igaz.  Ami Dominikán történik, az Dominikán is marad. Még a sankypankyk is, akiket etetni szabad, sőt kell is, hazavinni viszont tilos.

Alacsony fizetések

Óriási szakadék tátong a fizetések között, hiszen a helyiek többsége havonta keres annyit, amiből talán egy estére kivehetne egy szobát egy közepes dominikai szállodában. Egy főre, maximum reggelivel. Amikor azt terveztük, hogy boltot nyitunk, akkor az apósunk mondta, 300 dollárral meg némi bónusszal már simán rá lehet ígérni az átlagos fizetésre, hiszen egy bolti eladó 2-300 dollárt keres. S ahogyan ez Magyarországon is igaz, a rendőrök itt sem állnak túl jól, nekik 200 dollár – ez napi árfolyamon 53 ezer forint! – körül mozog a fizetésük. Ami akkor sem elég, ha 1 dollárért 10-20, igaz, borzasztó minőségű zsömlét lehet venni például. Ezért aztán vasárnap (Domingo), a dominikai napon a rendőrök szolgálatba helyezik magukat, kinyitják a szemüket, és miután a feleségük kizavarta őket az utcára, felveszik a büntető-maszkjukat. Persze nem az államnak, hanem az asszonynak és a hihetetlenül nagy családnak dolgoznak, csúsznak is a zsebekbe a dollárok, az otthoniak meg örülnek. Amikor télen két hetet nyaraltunk itt, akkor az apósunk 10 dollárt adott a helyi rendőr haverjának, bemutatott minket, mi pedig háborítatlanul mehettünk bármerre. Sőt, még előre is köszöntek nekünk.

Kedvesség

Időnként érdekből – chapiadora, sankypanky –, legtöbbször viszont szívből jön. Az egyik alkalommal például megálltunk tankolni, és megkértük a kútkezelő srácot, hogy ugyan mutassa már meg a karkötőjét, mire mosolyogva felajánlotta, hogy ha szeretnénk, akkor nekünk is adja. Van még kérdés?!

És téged meg ki nevelt fel? A nagyszüleim!

Nyugdíj nincs, jólét nincs, s mivel azért a kevés pénzért is sokat kell dolgozni, ezért amíg az erejük teljében lévő szülők látástól vakulásig húzzák az igát, addig a családdal élő nagyszülők nevelik a gyerekeket. A szülők pedig gyakran másik városban élnek, és csak havonta, vagy még annál is ritkábban látják a gyermeküket.

Elfogadott az ittas vezetés

A Dominikai Köztársaság a világ azon kevés országai közé tartozik, ahol gyakorlatilag nincs alkoholellenőrzés. Szondát még nem láttunk, a biztonsági övet maximum a megyeszékhelyeken kell bekötni, és teljesen normális, hogy a sofőrök sörrel, vagy cuba librével a kezükben ülnek be az autókba. Ehhez képest meglepően kevés a baleset, de olyan is előfordult, hogy a rendőr széles mosollyal közölte, hogy „Salut”,  amikor a sört mutattuk neki a kocsiból. Éppen csak azt nem mondta, hogy én is így vezetek, „hermano”(testvérem).

Négy első és négy második

Szakállas otthoni vicc, hogy nyolc általánosom van, négy első és négy második, de itt félig igaz is. A gyerekek nagy része maximum az általánost járja ki, de inkább az alsó tagozatot és inkább csak a család nagyobb gyerekei. Ők meg majd megtanítják a kisebbeket, a szaktudást nem igénylő munkákhoz ez is elég. És hát az állami iskolának egyébként sincs túl sok értelme, 60-70 gyerek jár egy osztályba, akkor már tényleg jobb, ha dolgoznak.

A tenger mellett lassú a net

Elsőre csak az apósom szokásos „Dominika ilyen, tanuld meg, hidd el, én tudom” típusú dumájának gondoltam, bár be kell valljam, a harmadáról már kiderült, hogy igaz, és még csak egy hónapja vagyunk itt… Szóval ahogy közeledünk a vízhez, úgy halványul a facebook kékje, eltűnek az insta-filterek, és már becsekkolni is alig lehet. Bár ha az óceánra nézünk, nincs is szükségünk internetre.

Ami Magyarországnak Anglia, az Dominikának az USA

Amíg Magyarországról rengetegen vándorolnak ki Angliába dolgozni, addig a dominikaiak az Egyesült Államokba dobbantak egy jobb élet reményében. 3-4 millió dominikai dolgozik odaát, s persze vannak baseball-sztárok meg énekesek, a többség azonban éjt nappallá téve robotol. Közben meg küldi haza a pénzt és gyakorlatilag ő a családfenttartó. Karácsonykor aztán mindenki hazajön, folyik a rum, valamint a pénz, s még az is előfordul, hogy néhányan már vissza se jutnak. Sőt, akadnak, akik a temetőben végzik. A sztárok és a közemberek közül is. Hiába, a kokain és a rum nem válogat.

Vékony középréteg

Első, egy hónapnyi ránézés alapján kétfajta dominikai van. A szegény (rengetegen) és a gazdag (kevesen). Középréteg, értelmiségi viszont gyakorlatilag nincs, hiszen az alacsony fizetések miatt tisztes munkával se lehet nagyon előbbre jutni. Kis túlzással az angolul is remekül beszélő, intelligens, kedves spanyol tanárunk a környék egyetlen klasszikus értelmiségije, polgára. Aki ráadásul úgy táncol, hogy bármelyik fehér nőnek azonnal megindulna a teje.

Motorra születtek

Otthon egy szép kombi, vagy SUV a családi autó, itt egy nagyobb motor már simán annak számít. Motoron pedig bármit lehet szállítani: gáz- és vizes palackot, komplett családi bevásárlást, legalább fél mázsa banánt, élő állatot, no meg 3-4 embert is. Utóbbi a motoconcho, azaz a motor taxi intézménye. Közepesen rossz arcú dominikai férfiak – autónepper kinézetűek, vagy olyanok, akik a kamionról leesett cucokkal foglalkoznak, gondoljunk csak Rókára az Üvegtigris című filmből – szállítanak fel, s alá, amiért mindössze 1-2 dollárt kérnek. A bizalmat fokozza, hogy Puerto Platán olyan láthatósági mellényre figyeltünk fel, amelynek a hátán a sofőr fotója és neve található. Már csak az adószám hiányzik. A motoconchoról még annyit, hogy egy remek videó is készült erről a hivatásról, nézzétek végig, minden pillanata zseniális!

Mindent egybevetve a lényeg, hogy mosolyogjunk, hiszen Dominika egy gyönyörű hely, körüllengi az embert a felszabadultság, a lazaság, a „manana-érzés”. Ahogy az egyik új kedvenc mondásunk tartja, „Kezdj el táncolni, a zene majd jön magától.” Itt nincs más feladat, mint élvezni az életet, nézni az óceánt, kortyolni a rumból, majd egyet előre, és egyet hátra lépve elkezdeni salsázni. Pontosan úgy, ahogyan a dominikaiak teszik, nem véletlenül mondta ugyanis az alábbiakat egy magyarországi ismerősünk: 

Dominika az az ország, ahol a helyiek boldogabbak, mint a turisták.

Ha tetszett a bejegyzés, kövessétek a facebook-oldalunkat is!

Két darab műanyag tányér, egy fa husáng, egy teniszlabda és négy gyerek

Mindössze ennyi szükséges ahhoz, hogy a sousai tengerparton egy baseballszerű gyerekjáték vegye kezdetét. Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy két srác dobálja egymásnak a teniszlabdát, aztán jött egy harmadik lurkó, majd egy Tarzan-külsejű negyedik, s már építették is a „pályát”. Tarzan fürdőnadrágban érkezett és követte a húga, aki a szörfdeszkára emlékeztető fadarabon támaszkodva nézte a fiúkat.

A másik három srác az iskolából tartott hazafelé, az egyenruha alsó részének számító bézs nadrág volt rajtuk, csak a kék pólót vették le. Meg a cipőt. Ezért is okozott riadalmat, amikor a bemelegítő dobálás során a labda az óceánban kötött ki, oda mégsem lehetett zokniban berohanni, én viszont egyből felpattantam, és kihalásztam a labdájukat, hogy folytathassák a játékot.

(Jó érzés volt nézni a srácokat és még jobb érzés volt segíteni nekik, utóbbi egy tavalyi eset miatt jelentett olyan sokat. Olaszországban voltunk nyaralni, beültünk egy kávézóba, ahol egy kisfiú labdázott magányosan a nagyszülei vezette hely mellett a homokban. Vélhetően itt töltötte a nyári szünetet, vagy annak egy részét, s láthatóan unta magát. Rugdosta a labdát a falnak – a papa nem örült –, illetve a homokban oda-vissza, ez azonban mégsem az igazi szórakozás. Összeszorult a szívem, ahogy néztem, egykeként tudom, milyen amikor egyedül kell játszani, s hiába rendeztem otthon komplett gombfoci-bajnokságokat és autóversenyeket, azért ez nem az igazi. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet – a hatalmas szeretet ellenére talán apai törődést is hiányoltam, amiből kevés jutott –, magam se tudom, miért nem mentem oda hozzá passzolgatni, csak azt, hogy örökre belémivódott a jelenet, amely után elhatároztam, legközelebb nem leszek ilyen távolságtartó. Ki tudja, pár év múlva a saját gyerekem is örül majd, ha beveszik a játékba, vagy ha kedvesek lesznek vele a felnőttek.)

Szóval amint négyen lettek a 10-12 körüli srácok, már kezdődött is a homokbaseball. Volt egy dobó, egy ütő, egy elkapó az ütő mögött, illetve egy a túloldalon. A dobónak és az ütőnek kijelölt pontot pedig a két műanyag tányér szimbolizálta. Sikeres ütés esetén rohanni kellett egyenesen és elfutni a dobó mellett, mielőtt visszajutna hozzá a labda, amellyel fogóként megérinti az ütő srácot.

A lurkók egyébként kifejezetten ügyesek voltak, látszik, hogy Dominikán nemzeti sport a baseball, jó százalékban találták el a labdát, ráadásul a futással és a dobással sem álltak hadilábon. Azért is volt jó ezt látni, mert amíg otthon annyit és annyian beszélnek a grundok eltűnéséről, addig itt még önfeledten játszanak a gyerekek a naplementében.

Még mindig széles mosolyra húzódik a szám, ha eszembe jut ez a pár perc. Így jó gyereknek lenni.

Ha még több írásra vagytok kíváncsiak, kövesség a blogot és a facebook-oldalunkat is!

Ku-ku-ri-kú.

Vidéki idillt, hajnali ébredést idéző kakaskukorékolás fogad minket Charamicos-ban, amit Sosua óvárosának, helyi kifejezéssel élve Colonialnak hívhatnánk. Apró bökkenő, hogy hajnal helyett délután van, és ezúttal senkit sem érdekel az „igazi Sosua”, ahol a helyiek élnek, hiszen kakasviadalra érkeztünk. Már másodszor. Elsőre azonban se kakas, se viadal, másodszor már időpontra jöttünk, minden kedd délután itt őrülnek meg a helyiek néhány órára.

A girbe-gurba, mindenhol boltokkal szegélyezett utcák egyik kanyarjában parkolunk le, tőlünk jobbra pedig a házak között egy nagyobb udvar található. Robogók és pick upok parkolnak a murván, tőlük jobbra kedélyesen kukorékolnak a kakasok, még eggyel jobbra pedig a ketreccel elkerített aréna található. Itt már javában küzdenek egymással a szárnyasok, az após meg a beengedő emberrel egyezkedik, aki közli, őt ismeri – rumbarátok –, ezért mehet ingyen, a rokonságnak azonban fizetni kell. 200 peso, azaz 1200 forint, ennél többet szoktam adni egy-egy DVSC-meccsért, s bizony nem biztos, hogy az a kakaskodás mindig többet ér.

Szóval megérkezünk a sógorommal a kicsiny arénába, ahol olyan negyedház lehet, ez 20-30 embert jelent, ők viszont hatalmas vehemenciával követik az eseményeket. A kör alakú lelátó közepén egy zöld posztóval letakart és piros oldalfallal körülvett küzdőteret találunk, itt viaskodnak a kakasok.

A régióban hatalmas látványosságnak és ezrek érdeklődését kiváltó csatának számító kakasviadal vérességét az adja, hogy a kakasok lábára pengét erősítenek, s az egymásnak ugró állatok így okoznak nagyobb kárt a másikban.

(A kakasviadalok fontosságáról csak annyit, hogy amikor télen éppen a repülőtérre igyekeztünk, s elromlott az autónk, akkor az egyik műhelyben beálltunk a szerelőakna fölé, majd emberünk hirtelen kipattant és elrohant. Mi pedig percekig álltunk tanácstalanul, amikor megérkezett egy másik szerelő, s közölte, hogy a társa a kakasivadalra sietett, ahol éppen az a kakas volt porondon, amelyikre fogadott.)

A kakasviadal egyik különlegessége, hogy a meccsek előtt az állatok a gazdájuk kezében vonulnak be a küzdőtérre, a tulajdonosok simogatják a fejüket, és ünnepélyesen járkálnak fel, s alá, mintha a kakas az ökölvívásban megszokott bajnoki öveket szimbolizálná. És persze olyan szigorú arccal is néznek, mintha egy nehézsúlyú címegyesítő mérkőzésen lennének. Éppen csak a rivális gazda füléből nem haraptak ki egy darabot. Tovább erősítette a küzdősportos hasonlóságot, hogy a ring mellett szpíker igyekezett még tovább tüzesíteni a hangulatot, közben meg 50, 100, 200 pesók vándoroltak a bukméker kezébe.

„Megdöglött a kakasom” – közölte a sógorom. Egyébként csak veszített a jószág.

A sógorommal csak egymás közt fogadtunk, előbb én nyertem 50 pesót, majd egy dupla, vagy semmivel el is buktam, de ez nem sokat számított, a lényeg, hogy rummal a kezünkben izgultunk, hogy a fehér, vagy a bordó inges tulaj kakasa lesz-e a győztes. A küzdelem után az állatok lábáról leszedik a pengét – mint a bokszolók kezéről a kesztyűt és a bandázst –, majd újra ketrecbe teszik őket.

Persze, amely K.O-vereséget szenvedett, az valószínűleg a kondérban végzi, a többiek meg regenerálódnak – itt nincs jégkamra, csak koszos ketrec –, majd egy-két hét múlva újra ringbe szállnak. Szerencsére itt nem voltak tűéles pengék, és külön erre nevelt harci kakasok, így kevésbé volt véres a viadal, és a szag is elviselhető volt, ami persze nem jelenti azt, hogy a focit, vagy a baseballt kakasviadalra cserélném a jövőben.

A program  két órát sem tartott, elfogytak ugyanis a versenyzők, így a ketrecek kapuja bezárult, a helyiek pedig kockázással folytatták.

Ahogy Ganxsta Zolee énekli a Keleti oldal, nyugati oldal című klasszikusban, „Van aki, nyer, van aki veszít/Döglégy teli pénztárcával távozik.”

Csak a kakasok maradnak és kukorékolnak újra békésen.

Vásár után okos a paraszt.

Melinda egyik kedvenc mondását talán az észak-nyugati dominikai halászfaluban, Punta Rucián is ismerhetik, ha pedig esetleg mégsem, akkor mi magunkkal vittük a népi okosságot.

Történt ugyanis, hogy áthajóztunk a Paradise Island névre hallgató nagyjából 10 méterszer 20 méteres ici-pici lakatlan szigetre, s miközben hatalmas hullámok közt lavírozott a sofőrünk – egyébként remekül –, elmesélte, hogy reggel, illetve délelőtt jóval békésebb a víz. Ezért mennek akkor a turisták, s ezért kellet volna nekünk is abban az időszakba hajóra szállni. De mi sosem szerettünk turistásat játszani.

Így mi reggel még az autó akkumulátorát próbáltuk életre kelteni – jegyezzétek meg, ha Dominikán hosszabb és fontos útra indul az ember, mindig történik valami vis maior –, dél körül meg még boldogan falatoztunk a strandon, úszkáltunk és fogócskáztunk Punta Rucián, 20-30 perces hajóútra a végső célunktól. Ennek következménye pedig az lett, hogy ugrálhattunk a hullámokon, ahol annyira próbáltunk stabilan ülni, hogy másnapra még izomlázunk is lett. Ez persze semmiség ahhoz az élményhez képest, amit a kis sziget adott. Punta Rucia, a hegyek közül előbukkanó, 2 szállodát és néhány apartmant magába foglaló halászfalu egyébként is csodálatos, de a korallzátonyok szegélyezte Paradise Island egészen lélegzetelállító.

A kék tenger és a kék csónak mellé stílusosan kék pólóba öltözőtt sofőrünk katonás rendet tartott, mindenkinek kötelező volt a mentőmellény – amiért az út során már végtelenül hálásak voltunk –, s meg sem szabadott mozdulni útközben, sőt eleinte még az ajándék cuba librét is alig akarta elfogadni. Később aztán rábeszéltük, mégiscsak Dominikán vagyunk, ráadásul ünnepeltünk, mivel a sógornőnk születésnapja adta az alkalmat az utazásra.

A hajókázás, hullámlovaglás bő 20 percig tartott, amikor megérkeztünk a kicsiny szigetre, amelyen öt apró kalyiba áll mindössze, ide rakja mindenki a magával hozott hűtőládát, amiből rum mindig kerül elő. A lakatlan sziget és az azt körülvevő korallzátony elbűvölő látványt nyújt, a végeláthatatlan óceán, illetve a part hegyei gyönyörű hátteret adnak. Az ember itt a végtelen nyugalommal találkozik és azt érzi, hogy ezért a pillanatért érdemes volt minden hullámzó viszontagságot kibírnia.

Pláne, hogy annyi időt tölthettünk el – mivel mi ugye privát szervezéssel érkeztünk – amennyit csak szerettünk volna, így ez egy hosszú pillanat lett.

Amíg mi fotózkodtunk, kísérőnk egy zsömlét vett elő, majd a víz felé indult, s azt ígérte, hamarosan halakat láthatunk. Azok pedig mintha csak vezényszóra jöttek volna, máris ott rajzottak előttünk, arany- és ezüst színekben csillogva. Aztán a zsömle elfogyott, ők meg ahogy jöttek, már mentek is. Na ja, várják a következő turistacsoportot, s a következő zsömlét. Ennyi előnye volt a délutáni érkezésünknek, hogy szinte csak a mienk volt ez az aprócska talpalatnyi homok.

Örömmel maradtunk volna még ebben az érintetlen, pontosabban annak berendezett kis szigeten, de tudtuk, hogy kifelé sem lesznek kisebbek a hullámok, így muszáj nekivágni az útnak. Az önfeledt örömöt egyre intenzívebben törte meg a visszaúttól való félelem. Itt jött a meglepetés, az apósunk ugyanis lebeszélte a hajóskapitánnyal, hogy visszafelé a nyílt tenger helyett a parthoz közeli, az ottani lagúnákon keresztül vigyen minket. Amely így néz ki:

Már ment le a nap, amikor kikötöttünk Punta Ruciában, leültünk egy műanyag asztal köré, majd a helyiekkel karöltve, spanyolul énekeltük a „Boldog születésnapot” című klasszikust. Hatalmas sikert aratva, végképp emlékezetessé téve a születésnapot. A kalandokat a helyi olasz étteremben zártuk, új olasz barátunk remek pizzákat sütött, s a különlegesen hangulatos vacsorát csak a kóbor kutyák zavarták meg egy kicsit.

Fél 12-re értünk végül haza – hulla fáradtan, az út adottságaiból adódóan, nah de erről majd később –, s ugyan nem vagyok benne biztos, hogy okosabban, de egy remek élménnyel gazdagabban.