Új élet a Dominikai Köztársaságban

One way ticket

One way ticket

Megvettek minket

Meccs is volt, de az csak a kísérőprogram

2018. május 04. - MelindaBenedek

30629766_1802294699790734_219648368433954816_o.jpgTermészetesen a focimeccs sem maradhat ki Dominikán, s rögtön a csúcson kezdtük, hiszen a bajnoki címvédő Atlantico egyik találkozójára látogattunk ki.

No nem mintha bármi kétségünk lett volna, de újfent megtapasztaltuk, Dominikán semmi, de tényleg SEMMI sem kezdődik időben.

30688498_1802223786464492_1847670251857117184_o.jpg Legutóbb például a helyi focibajnokság első fordulójában esedékes FC Atlantico–Atletico Vega Real összecsapás erősített rá erre: amikor néhány perccel a hivatalos kezdés után éppen parkolóhelyet kerestünk az utcán, akkor még javában a találkozót felvezető műsor zajlott, és mire hét perccel később befutottuk, még mindig nem sikerült egyeneset rúgni a labdába.

30629378_1802294719790732_230005918291460096_o.jpgIgaz, ez később se nagyon ment a feleknek, a kezdőrúgást elvégző pap simán maradhatott volna a pályán, különösebben nem lógott volna ki a mezőnyből. Mindenesetre áldott körülmények között kezdődött a találkozó, amelynek házigazdája, a címvédő Atlantico FC, amelyben van némi Puskás Akadémia, egy kis Stadler FC, RP Leipzig, sőt Anzsi Mahacskala is: pár év alatt felfuttattott, dúsgazdag csapat, edzőpálya jellegű stadionnal, bajnoki címmel, légiósokkal és más helyszínen játszott nemzetközi meccsekkel.

 30629395_1802293599790844_4979499630313078784_o.jpg

Szóval valószínűleg nem az Atlantico Dominika legnépszerűbb brigádja, viszont Puerto Plata csak 20 perc kocsival, így komoly érvek mentén választottunk kedvenc csapatot. Főleg, hogy utána kilóra megvettek minket. Pontosabban decire és grammra, de erről majd később.

Tehát éppen elkezdődött a találkozó, miközben még az utcán sétáltunk, ahonnan egyébként szintén lehet nézni a meccset. A 2015-ben alapított Atlantico komplexuma ugyanis a rendőrség, a helyi sportcsarnok, a főút és egy nagyobb épület közti placc, ahol a pálya mellett egy nagyjából 2000 fős lelátó fér el, semmi több. (Ezért kellett a karib BL selejtezőjét a 100 kilométerre lévő Santiagóban, az ottani baseball-stadionban játszani, de ez nekem, mint Debrecen-szurkolónak, ismerős érzés.) img_0543_1.jpg

Miközben a bejárat felé ballagtunk máris megjelentek a jegyüzérek mozgó jegyárusok, egyikük pedig rögtön a VIP-szektorba kínált tikettet. Elsőre elbizonytalanodtunk, mi van, ha esetleg hamis a zsuga, aztán elhesegettük a baljós gondolatot. A belépő egyébként 300 peso – 1500 forint – volt kettőnknek, ami csak 100 pesóval volt drágább a pornép tisztességes szurkolók jegyénél, szóval simán megérte, mert menő volt, hát még amikor megérkeztünk a VIP-szektorba. 30710982_1802289556457915_309489893036261376_o.jpg

Ezt persze úgy kell elképzelni, hogy az egyik kapu mögötti területen – pontosabban a kapu jobb oldala és a szögletzászló közötti részen – felállítottak egy színpadot, azon elhelyeztek három sor közepesen kényelmes széket, a hátsó traktusba meg kitelepültek a szponzorok. Magyarországon is ritkán látni ilyet, az egyik sarokban komoly informatikai berendezéssel – még drónjuk is volt – ment az élő stream a meccsről, aztán meg sorakoztak a támogatók. 30629320_1802339513119586_5984456307527122944_o.jpg

Az Altice felfújható tapsolókat osztogatott, persze nem ők voltak a fontosak, hanem a catering, ahol a kínálat végigkóstolása garantálta, hogy a mosdó felé mi leszünk a leggyorsabbak a végén: joghurt, chips, rum, jeges tea, ásványvíz. Majd újra. Meg újra. A joghurt meg a víz jól jött, de inkább az ingyen chipsre volt igény, kicsit felszívni a rumot, a Brugalnál ugyanis nem szarral gurigáztak: a legtöbb ingyenes, vagy olcsó hellyel ellentétben jobb minőségű rumot hoztak, amit nem is sajnáltak. Aa második cuba librénél vissza kellett menni kóláért, mert az alig jutott a pohárba. img_0585.jpg

S mivel boldogan és kapatosan majszoltuk a chipset, már nem számított, hogy mi történik a pályán, még Melinda is remekül érezte magát, holott a Fáy utcában játszott MTK–Debrecen meccset is csak azért nézte meg, mert én elmentem vele a Hattyúk tavára. A Kína néptánckincse előadásért meg a nászútba illesztett Andorra–Magyarországot kaptam meg. (win win) 

30712390_1802338373119700_142767088035954688_o.jpg

A kötelesség persze úgy diktálja, hogy azért rögzítsük, a dominikai bajnokság még a magyar NB I-nél is sokkal gyengébb. Ha a rumtól megrészegülve elkezdtem volna kiabálni, hogy „NB II Keleti csoport”, akkor életük bókját kapták volna a játékosok, akik fizikailag kifejezetten jó állapotban voltak, technikailag viszont… Tudjuk, a göröngyös pályán Cristiano Ronaldónak, Varga Kevinnek és Nestor Trujillónak is a gigájáig pattan a lapos passz, de ettől függetlenül is látszott, finoman szólva sem igazán labdaügyesek a helyiek. Meg a légiósok sem, hiszen az Atlaticóak külföldi játékosai is vannak: a kapusuk a jónevű argentin Cristian Blanco a fehér bőrű focisták egyike, de mellette kolumbiai, kubai, spanyol és venezuelai spíler is erősíti az Atlanticót, jelezve, hogy közepesen komoly brigádról van ám itt szó.
30652657_1802235326463338_8821515981605044224_o.jpg

Persze mint új sokszor a múltban és a jelenben, itt is igaznak bizonyult az ordas futballközhelyek egyike, miszerint „a pénz nem lő gólt”. Pontosabban csak érvénytelent. A La Vega ugyanis az első félidő derekán vezetést szerzett egy büntetőből, az Atlantico meg hiába próbálkozott, lőtt játékrészenként egy-egy érvénytelen gólt, akadt egy kis kakaskodás, bírófenyegetés, de semmi több.

Mintha nem is a bajnoki címvédőt láttuk volna. A VIP-ben lévőket ez viszont csak ímmel-ámmal érdekelte, remekül szórakoztak, igaz, a második érvénytelen gólnál kellett pár perc, mire mindenki rájött, hogy a bíró kapustámadás miatt kifelé ítélt. Az egyik kislány például olyan csalódott arccal fordult az anyukája felé („No gol?” – kérdezte végtelen szomorúsággal), hogy majdnem berohantuk a pályára begyötörni azt az átkozott egyenlítő gólt.
30712568_1802272856459585_647385973918793728_o.jpg

A történethez hozzátartozik az is, hogy az első félidőben ráadásul tőlünk pár méterre állt a dominikai Denzel Washington, akinek annyira félelmetes volt a kiállása, hogy nem mertük lefényképezni, s már attól féltük, hogy mindjárt kezdetét veszi a Szükségállapot. Viszont neki is ugyanolyan Ray Ban-napszemüvege volt, mint nekem, s mint amilyet a fél ország visel. A családban az apósnak piros, a sógornak fekete, nekem meg kék van, és természetesen mind „eredeti”. 30698494_1802273219792882_4054582438913900544_o.jpg

A második félidőre aztán eltűnt a robotzsarunk (a meccs végén láttuk viszont, amikor társaival együtt a játékvezetőt kísérte be az öltözőbe), az Atlantico küszködött, a végeredmény azonban nem változott – soha nem volt még részünk ilyen önfeledt és jó hangulatú vereségben.

img_0547.jpg

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!

A fotókért köszenet az Atlantico FC-nek!

Amennyiben pedig szeretnétek megrendelni a Linda Bartok Jewerly kollekció valamelyik darabját, akkor akkor ide kattintsatok.

A kőfaragó

img_0530.jpg

Ha írásra nem is, egészen másra viszont remekül használja a kézügyességét Michel, akivel egy Puerto Plata-i üzlet eladója ismertetett össze minket.

 

Amikor két próbálkozásból másodszor jártunk úgy, hogy az elküldött üzenetre Michel úgy válaszolt, hogy megcsörgetett minket, akkor kezdtünk gyanút fogni, nem véletlenül teszi ezt. Michel ugyanis akkor és azóta sem írt nekünk üzenetet. Ellenben beszéltünk telefonon, találkoztunk, mégis éreztük, valami nem stimmel a kommunikációban.

Michellel egyébként egy Puerto Plata-i bolt előtt ismerkedtünk meg, ahová Larimar-kövekért mentünk, s bár abban az üzletben nem kaptunk a kék csodákból, az asszonyság már hívta is Michelt, nekünk meg mondta, hamarosan érkezik egy barátja, akinek vannak kövei. Ennek rendje és módja szerint fél óra múlva befutott Michel, akinek a neylon-szatyrából úgy kerültek elő a larimaros ékszerek, mintha csak két szem paradicsomot meg egy kiflit húznánk ki a bevásárlószatyorból.

Michel kedves volt, bár olyan dialektusban beszélt, amit mi nem értettünk, ahogy ő sem tudta megérteni a Melinda – iskolai – spanyolját, így az üzlet eladója tolmácsolt. Spanyolról. Spanyolra. Michellel megalkudtunk néhány kőben, egyúttal pedig felajánlotta, hogy minden héten megy a fővárosba, és hoz nekünk árut, illetve az otthonában formázza, faragja a köveket.

img_0525.jpgPár héttel később Melinda és az édesapja mentek el a Casa de Michelbe, ami hát, hogy is mondjam, ráerősített arra a gyanúra, hogy Michel nem használja írásra a kezét, vagy éppen olvasásra a szemét. Mondjátok, hogy ez prekoncepció, de látva a viskót, simán el tudtuk képzelni, hogy az ékszerekkel seftelő férfi azért nem válaszolt az üzenetünkre, mert analfabéta. Meg nem is ő az egyetlen az országban, ahol jó néhányan élnek a mélyszegénység mellett komoly tanulmányi deficittel is.

img_0524.jpgDe lépjünk is túl ezen, hiszen megérkeztünk Michelékhez, s noha nem számítottunk kacsalábon forgó palotára, továbbá láttunk is már dominikai szegénységet, a látvány megdöbbentő volt. A konyhában halomban a mosatlan, a viskó melletti „kert” meg inkább egy szeméttelepre hajazott. Viszont sokadszor is meggyőződhettünk róla, hogy a szeretet független a pénztől és a körülményektől, hiszen a nappaliban ott lógott a falon a bájos gyerekek fotója, megható volt látni a képeket.

img_0523.jpgA Casa de Michel sok dominikai lakáshoz hasonlóan egyszerre otthon és műhely, ahol új értelmet nyer az amerikai-konyha kifejezés. Igazából ami nem a háló és a mosdó, az a minden más helyiség. Micheléknél például a szoba sarkában is koszosodik néhány gép, illetve a fal túloldalán az udvaron még néhány másik.

Adódik persze a kérdés, hogy miért érdekes számunkra egy Puerto Plata-külsőn élő analfabéta dominikai forma lakása, a válasz viszont egyszerű: Larimar.

Michel ugyanis nemcsak seftel a kövekkel, hanem meg is munkálja őket, és mivel ez gyakorlatlan kéznek finoman szólva sem egyszerű – ekkor még Melinda sem járt ékszerész-iskolába –, jobbnak tűnt inkább szakemberre bízni a kövek faragását, polírozását, csiszolását.  Melinda persze hamar feltalálta magát, s ha már kővel és némi fizetséggel is érkezett, irányba állította Michelt és csapatát, mire felocsúdtunk, négy férfit irányított, osztotta ki a feladatokat. Ők pedig sürögtek-forogtak, közben meg gyönyörű kövek kerültek ki a kezeik közül, bizonyítva azt is, hogy bár a rusztikus (polírozás nélkül) Larimarnak is megvan a maga szépsége, kifejezetten jót tesz neki a fényesítés.

img_0528.jpgMichel és barátai fáradhatatlanul dolgoztak, Melinda komoly készlettel távozott a házból, a derék munkások ittak még egy sört az apósommal, s legközelebb is örömmel láttak minket vendégük.

Akkor már nem írtunk üzenetet.

#benedek

img_0526.jpg

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!

Amennyiben pedig rendelni szeretnétek Melinda gyöngyszemei közül, akkor ide kattintsatok �

Húshét R. D.

Finoman szólva is más a Húsvét errefelé, mint otthon, a legszembetűnőbb különbség, hogy a nyuszi helyett itt a vallás kap kiemelt szerepet.

 

Semana Santa.

Azaz Nagyhét, de igazából nyugodtan nevezhetjük Húshétnek is. Ami abban nyilvánul meg, hogy egész hétre növekszik a máskor csak a hétvégékre jellemző közös alkoholfogyasztás, kivéve Nagypénteken, amikor még a boltok többsége sem árusít italt, s többen valóban elengedik ilyenkor a rumos üveget.

 

Ellenben jól mutatja, hogy az ittas vezetés itt is komoly veszély, ezért egész hétvégén narancssárga pólós önkéntesek álltak az útmentén, lengették a kis zászlóikat, ezzel is lassításra és odafigyelésre bírva az autósokat, motorosokat.

 

A nyuszinak és a locsolkodásnak nincs semmiféle hagyománya, így idén csokinyúl és piros tojás nélkül telt a Húsvét, igaz, azért a lányokat egy kicsit meglocsoltuk, mint azt a videón is láthatjátok.

 

A helyiek mélyen vallásosak, ezért az ünnep alatt kötelező templomba menni, és aki nem dolgozik, az a családjával tölti ezt a néhány napot. Ami a munkát illeti, elvileg egész héten csökkentett üzemmódban dolgoznak – igen, még a helyi tempón is lehet lassítani – miközben meg az összes szupermarket nyitva volt vasárnap és hétfőn is, ahogy például a helyi OBI is, szóval csak a tulajdonosokon múlik, hogy mely üzlet mikor üzemel.

 

Mi mindenesetre átruccantunk Puerto Platára, hogy a parton lazítsunk, este pedig egy tengerparti pizzapartit tartottunk, ami ugyan idegen az otthon megszokott Húsvéttól, de határozottan jól éreztük magunkat. És így annyira a piros tojás sem hiányzott már.

#benedek

 

 

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!

6 dolog, amire szükséged lesz a külföldi élethez

Sokan költöznek külföldre, többen tervezik és még többen álmodoznak erről. Ezért fontos lehet számba venni, mire van szükség ebben az esetben: írásunkban arra fókuszálunk, amikor valaki egy fejlődő országba érkezik, ahol nem alkalmazottként, hanem vállalkozóként szeretne dolgozni.

 

Pénz (pénz, pénz)

ku_lfo_ld7.jpgAmit a híres hadvezér, Montecuccoli mondott a háború kapcsán, az a külföldi életre is tökéletesen igaz. Három dologra kell hozzá: pénz, pénz, pénz.

Főleg abban az esetben, ha nem fix munkára, biztos helyre érkezik az ember, hanem nekivág a világnak, s egy új közegben próbál érvényesülni. Ebben az esetben sokkal jobb esélyekkel indul, ha van annyi tartaléka, hogy fél évig, sőt inkább egy évig ne kelljen semmit se csinálni, csak ismerkedni a fogadó országgal, kapcsolatot építeni. S amikor már valóban van fogalma arról a világról, ahol él, nos, akkor érdemes belevágni egy vállalkozásba.

Tapasztalat: mi már csak tudjuk, hiszen azt hittük, hogy a megtakarított pénzünk elég fél évre, aztán bő négy hónap alatt elfogyott, a vállalkozás még csak épülget, szóval jól jön a családi összefogás. De még jobb lett volna a vastagabb bukszájú előrelátás.

 

Idő

ku_lfo_ld8.jpgAmennyiben van elegendő tartalékunk, akkor az idő sem fog szorítani minket, nem érezzük a kényszert, hogy most már muszáj pénzt keresni, muszáj dolgozni, muszáj dönteni, hogy mivel is akarunk foglalkozni. Egy jó vállalkozásnál pedig fontos tényező az idő, szóval adjunk magunknak bőven belőle, amíg mindent megismerünk, alaposan körülnézünk. Ráérünk majd utána dönteni, és amennyiben erre van lehetőségünk, jobban is fogunk járni, mintha beleugranánk valamibe.

Tapasztalat: otthon még hatalmas meggyőződéssel meséltük a barátainknak a terveinket, hogy majd beruháztunk valamibe az indulás előtt (szerencsére nem történt meg), aztán az első egy-két hónapban minden este megváltottuk a világot, most az ötödikben már óvatos duhajok vagyunk. Az otthoni tervek közül akad jó is, de nem baj, hogy nem kötöttük magunkat egy ötlethez már az érkezésünktől fogva.

 

Nyelvtudás

ku_lfo_ld2.jpg

„Ha csak az akcentusod más és ezt megneszelik, máris megpróbálnak lehúzni”

– mondta az apósom a minap, s ha ez egy kicsit extrém példa is, nagy bátorság nyelvtudás nélkül nekivágni a világnak. Sőt, konkrétan a fogadó ország nyelvét kell megtanulni. Egyrészt ezzel is tiszteletet mutatsz feléjük, másrészt esélyt adsz magadnak arra, hogy belátható időn belül feltaláld magad, beilleszkedj, s egyáltalán képes legyél az önálló életre.

Tapasztalat: az most részletkérdés, hogy az angolunk sem tökéletes, bőven fontosabb, hogy egyelőre csak néhány mondatot tudunk spanyolul, a boldoguláshoz viszont sokkal, de sokkal többre lenne szükség. Melinda egész ügyes, próbálkozunk, igyekszünk, de ez csak játék, minden közepes fontos ügyben már az apósunkra vagyunk utalva. Ami az ötödik hónapban már senkinek sem könnyű.

 

Türelem

ku_lfo_ld4.jpgBe kell látni, csak az álmokban, meg a nagyon tökéletesen szerencsés esetekben van úgy, hogy minden rögtön sikerül. Egy ismeretlen világban vállalkozást indítani, na, az viszont nem jön össze rögtön. Ezért viszont muszáj türelmesnek lenni. Várni az igazi lehetőségre, s nem beleugrani egy félig jóba, valamint türelemmel viseltetni az iránt, ha esetleg lassa(bba)n őrülnek a malmok az új helyen. Persze lehetsz türelmetlen, azonban semmit sem fogsz elérni vele, csak halálra idegeskeded magad.

Tapasztalat: Dominika, akkor is Dominika marad, tehetsz bármit, adhatsz az ügyvédnek 1, vagy éppen 100 dollárt óránként, itt a manana (holnap) marad a kedvenc szavuk a helyieknek. Mindenre várni kell, majd holnap, majd a jövő héten, és így tovább. Előbb-utóbb tényleg elintéződnek a dolgok, de csak a helyi tempóban. Ha nem bírod, akkor is.

 

Külső segítség

ku_lfo_ld6.jpgPosztunk alapvetően egy fejlődő országba indítandó vállalkozásról szól, de ha Nagy-Britanniába mész pincérnek, akkor is jól jön, ha vár kint valaki. Így meg főleg. Csak gondolj bele: megérkezel, van hol laknod, vagy ha nem is fogadnak be, akkor is, van egy ember, aki helyben ismer mindent és mindenkit, s amíg szükséged van erre, addig fogja a kezed. Az üzletben is.

Tapasztalat: az apósom tudta, hol kell lakást béreli, megmutatta a jobb, rosszabb helyeket, helyi papírjai vannak, ügyvéd, működő cég, no meg ismeretség. Például a rendőrökkel, akik havi 2-300 pesóért nemcsak rá, a családjára is figyelnek. És mivel neki dominikai személyi igazolványa van, ő a cégekben kötelezően szereplő dominikai tag.

 

Kitartás, alkalmazkodás

ku_lfo_ld3.jpgMegszoksz, vagy megszöksz. Sorolhatnánk még az ordas közhelyeket napestig, külföldön kizárólag akkor fogsz boldogulni, ha kitartó vagy, alkalmazkodsz, s elfogadod az adott ország szabályait. Persze lehet magyarosan főzni, lehet a saját dolgaidat előnyben részesíteni, az élet nagy egészét tekintve nem lesz más választásod, mint megszokni a helyi viszonyok egy részét, no meg hónapokon, éveken keresztül kitartóan küzdened a céljaidért.

Tapasztalat: még mindig megőrülök néha a helyi tempón, de tehetem ezt bármeddig, ők akkor sem fognak másként dolgozni. Viszont látszik, hogy hónapokon keresztül kitartóan kell menni előre. Hinni az elhatározásban, hajtani a helyieket, az ügyvédet és a többi hivatalnokot, s amennyiben ezt még tudjuk így folytatni 2-3, vagy 6-12 (ki tudja) hónapon át, akkor még sikerülhet is, amit terveztünk.

 

#benedek

 

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!

ku_lfo_ld5.jpg

Aki keres, az Larimar

larimar_1.jpgAmióta Melinda szűk egy hónapja Dominikán próbál új életet lehelni az otthonról hozott ékszerkészítő kis manufaktúrájába, kb azóta keressük a helyi különlegességnek számító Larimar-követ, s végül kalandos úton jutottunk el egy szatyorból áruló kőkereskedőig. 

 Larimar.

Ez a kő a Dominikai Köztársaság egyik különlegessége, kizárólag ebben az országban, a Barahoa-félszigeten található meg és csak 1974-ben fedezték fel.

Mi már hetek óta próbálkozunk a beszerzéssel, mire eljutottuk a Puerto Plata-i kikötő mögötti városrészbe, a számozott utcák egyikében pedig megtalálható a kő. Legalábbis ezt ígérte az egyik megkérdezett árus. Aki legalább ennyit segített, a többiek ugyanis titkolóztak.

Na jó, az egyikük megmondta, hol van a Larimar-bánya, kösz.

larimar8.jpg(fotó: elboletinrd.com)

Először a varrodába tévedtünk be, ahol csak férfiak dolgoztak, és a helyiekre jellemző segítőkészséggel azonnal ugrottak, hogy hívják a szomszédos bolt tulajdonosát. (Persze a kedvesség mellett a fehéreket két lábon járó dollárnak nézik.) Ott a varrógépkellékek mellett akadt néhány bizsu, a hölgy azonban közölte, itt nem, azonban a szemben lévő, lakásnak tűnő épületben megtaláljuk, amit keresünk. A hely 2-kor nyitott, és a itteni tempót ismerve csodaszámba ment, hogy 2 után 5 perccel tényleg elhúzták a rácsokat.

Az ablakon belesve leginkább drótokat láttunk meg néhány szalagot, igaz, reménykeltő volt, hogy a falon Larimar-kövekből volt kirakva, hogy „Jézus Krisztus”. Az eladó aztán közölte, hogy nem pont itt lehet a kőből venni, hanem mégis a másik oldalra menjünk, néhány házzal arrébb, az egyik hotel(ecske) aljában vannak a kavicsok. No meg ő is tud valakit, már hívta is Michelt, aki 10 perccel későbbre ígérte magát.

Így aztán újra az utca jobb oldalán találtuk magunkat, egy közepesen bizalomgerjesztő kis autóbeállóhoz érkeztünk, majd a kőről érdeklődve kiderült, a garázs jobb oldalán lévő hatalmas zsákok tele vannak Larimarral…!

larimar.jpgIgaz, itt kidolgozatlan kövek sorjáztak, de a három férfi lelkesen mutatta a különböző formájú, színű és méretű darabokat. Miközben Melinda válogatott, a túloldalon már ott várt minket az ígért Larimar-díler. A garázsvásárban persze nem értették, mit akarunk még két kis darab kővel, ez olyan csekély mennyiség volt, hogy megkaptuk ajándékba.

larimar2.jpgMegvolt tehát az első (kettő) hőn áhított kő, nosza, rohantuk vissza az út túloldalára – ekkor harmadszor keltük át, a negyedik boltba, az ötödik emberhez –, Michel pedig egy szimpla szatyorból kezdte el kipakolni az egyébként értékes féldrágakövet. Kisebb, nagyobb, de mind szépen megmunkálva került elő a csomagjából.

larimar1.jpgVégül hét darabot választottunk ki, azzal a „záradékkal”, hogy ha a Mindii ékszerek a jövőben Larimar-kővel is készülnek, akkor tőle vásárolunk. A kötelező alkudozás természetesen nem maradhatott el, a szatyorból vett drágakövet 40 százalékkal adta olcsóbban, mint a kiindulási ár volt, s biztosak vagyunk benne, hogy ő sem járt rosszul.

Két nappal később pedig ez lett belőle!

#benedek
larimar7.jpg

 

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!

Így kell lefogyni csodamódszerek nélkül!

kover.jpgHa eleged van a tuti tippekből, akkor olvasd el, hogyan fogytam kétszer is több mint 20 kilót.

 

3 tuti tipp, hogy add le a téli pluszsúlyt.

5 jó tanács, miként tedd hatékonyabbá az edzéseket.

10 étel, amely biztosan segít a fogyásban.

A világ legjobb diétája, fogyj ezzel két hét alatt 8-10 kilót.

kover1.jpgMindenki találkozott már ezekkel a szlogenekkel, sőt – nem kell szégyellni – mindenki kattintott is már ezekre, s olvasta figyelmesen, hogyan is lehetne még szebb, még vékonyabb, még erősebb. Keresve, hogyan oldják meg helyette mások a problémáit. Pedig csodamódszerek nem léteznek, viszont nincs is rájuk szükség. Bár mindenkinek a saját szervezetétől is függ a fogyás, az erősödés, stb. mértéke és sebessége, az én példám mutatja, semmi szükség a kétes értékű csodapraktikákra.

Egyszerűen csak oda kell figyelni az étkezésre és a sportolásra. Egyszerre és mindkettőre. Ennyi az egész.

S amennyiben ez megvalósul, nyugodtan lehet időnként tiramusut, vagy töltött káposztát enni, akkor sem lesz gond a súllyal, ahogyan egy-egy kihagyott edzésnaptól sem dől össze a világ.

kover3.jpg174 centi vagyok, 106 (!) kiló voltam, amikor eldöntöttem, hogy nem élhetek 23 évesen kövér disznóként, s mivel a mázsa feletti már vágósúly, ezért nekem kell levágnom a kilókból.

Szerencsére kaptam segítséget, hiszen sportújságíróként elég sok sportos emberrel találkoztam, s Toncs Péter – ezúton is köszönök neki mindent, s azóta is használom a tíz éve írt edzéstervet –, a Honvéd dzsúdósainak edzője nyújtott segítő kezet. Noszogatott, írt egy programot, s megengedte, hogy használjam a klub tornatermét, futhattam a tatamin, gyúrhattam a konditeremben. Négy napnyi – péntektől hétfőig – étkezésemet kellett még összeírni, ezen picit finomítottunk, de egyértelmű volt a helyzet.

Ha nem rendelek minden este pizzát, hogy azzal csapjam el a délben betolt rántott húst, amelynek kolbászos szendviccsel ágyaztam meg reggel, s megcsinálom a heti három konditermi plusz 1-2 focival (kapusként, az se gond!) töltött mozgást, akkor nem marad el az eredmény.

kover2.jpgEhhez persze reggel időben kellett kelni, hogy munkakezdés előtt elmenjek edzeni, ezek viszont azok az apró – bár elsőre hatalmas – lépések, amelyeket muszáj megtenni. No meg le kellett állni a zabálással, hiszen nincs az az edzés, ami a töméntelen mennyiségű szénhidrátot, zsíros ételt kompenzálni tudná. Amikor másodszor szaladtak fel a kilók, akkor hiába edzettem nagyjából rendesen, a késő esti piknikezések eredményét már másnap mutatta a mérleg.

Elsőre aztán hét hónap alatt, az egészségesnek mondott havi 2-3 kilós fogyás felső határán maradva 106-ról 85-kilóra fogytam le, s ekkor ugyan egy leheletnyit lazítottam az étkezésre való odafigyelésen, néha kimaradt egy-egy edzés, de mivel legalább 70-80 százalékban az addigi életemet folytattam, beállt a súlyom 85 kilóra.

kover6.jpgCsoda? Egy fenét. Tudatosság, odafigyelés. Tudom, ez sem kevés, azt viszont senki se várhatja, hogy ezek nélkül sikerrel jár.

Nem fog más lefogyni helyettünk.

A fogyókúra olyannyira sikeres volt, hogy évekig 83-87 kiló között mozogtam, majd szűk egy évtizeddel később éppen közepes – közepes, mert a fele csak a saját nyűglődésem volt, ahelyett, hogy tettem volna valamit – depresszióban szenvedtem, s azt gondoltam, az esti pizza, a karéj kenyér szalámival, a lazábbra vett edzés majd segít abban, hogy jobbkedvre derüljek.

Ugye mindenki tudja az eredményt…?

kover5.jpgElőször csak a 90 kilón csapott át a mérleg, aztán meglett a 95, s mire megismerkedtem a feleségemmel, már újra három számjegy kellett a súlyom leírásához. És nem a dekagrammok közlése miatt. (Hogy Melinda mit látott a kövér, magát sajnáltató emberben, azt nem tudom, de azóta sem tudok elég hálás lenni neki, hogy akkor kirángatott a sz.rból.)

kover8.jpgSzóval a második nagy fogyásnál kellett a külső segítség, most kéne elsütni a minden sikeres férfi mögött áll egy nő című ordas közhelyet, de inkább rögzítsük, a lelki béke és a támogatás is elengedhetetlen feltétele annak, hogy a testével is harmóniába kerüljön az ember.

A második turnus picit keményebb volt, innentől kezdve hétköznapoként a reggeli natúr joghurt volt teljes kiőrlésű müzlivel – lépésenként csúsztunk át a vaníliás joghurt, kamumüzli vonaltól idáig –, s a további két étkezés közül az egyik rendre saláta volt. Heti három tisztességes edzés a konditeremben (igen, még mindig a most már talán elavult, súlyzós edzéstervvel, amin csak itt-ott finomítottam kicsit), foci, no meg rákaptam a futásra, illetve elkezdtünk együtt squasholni járni. A heti 5-7 mozgás és a tervszerű táplálkozás újból sikert hozott – micsoda meglepetés, ugye? –, ahogy az izzadság, úgy a kilók is csak folytak le rólam. Pillanatok alatt visszament a súlyom 90 alá, sőt hamarosan már a 80-at nyaldosta, majd stabilan beállt 82-83 kilóra!

kover7.jpgÚtközben kifejezetten megkedveltem például a natúr joghurtot meg a teljes kiőrlésű müzlit, a salátáknak millió és egy variációját tudom elkészíteni, hogy azok ne váljanak unalmassá, és boldogan élem az életem, immár 80 kiló alatt. Ez utóbbi persze már egy másik történet, ami itt a Dominikai Köztársaságban íródik, ahol még több időm van a sportra, de erről majd egy másik bejegyzésben számolok be.

kover10.jpgA lényeg azonban annyi, hogy nem kell bedőlni a csodát ígérő módszereknek, viszont sanyargatni sem kell magad, sokkal fontosabb, hogy okosan, tervszerűen, kitartóan végezd a diétát, valamint a sportolást. Hidd el, hogy elég 2-3 kilót fogyni havonta, és vedd tudomásul, csak akkor érhetsz el igazi eredményt, ha egyszerre figyelsz oda a mozgásra és az étkezésre. Másra viszont nincs szükség.

A csodaszer te magad vagy!

 kover9.jpg

#benedek

kover11.jpg

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is!

Aguilita

Látogatás egy baseball-mérkőzésen, amely négy órán keresztül (nem) tartott, majd félbeszakadt

thumb_img_0013_1024.jpgSantiago de los Caballeros, Estadio Cibao, péntek, 14:30

Az Aguilas Cibaenas–Tigres de Licey baseball-bajnoki döntőig ugyan még öt óra van hátra, a dominikai ligában szereplő csapatok közül a legnagyobb arénával rendelkező Aguilas (azaz Sasok) otthonában már nagyon készülnek az esti mérkőzésre.

thumb_img_0004_1024.jpgEgyrészt az arénán belül, no meg azon kívül, ahol árusok pakolják a portékájukat, no meg tízméterenként ugrik ránk egy-egy jegyüzér. Mi azonban eltökélten megyünk a főbejárathoz, mondván újságíróként fogunk bejutni a fináléra. Melinda spanyol tudása sokat segít, legalább valahogy elmagyarázzuk, hogy mi a helyzet, az egyik biztonsági őr átpasszol minket a felettesének, aki telefonon hív valakit, majd az érkező valaki beenged minket.

thumb_img_0008_1024.jpgMegmutatja a 18 ezres stadiont, s ugyan mi ennek nagyon örülünk, de finoman jelezzük, nincs még szállásunk, elmennénk vacsorázni, szóval később újra bedumálnánk magunkat. Segítőnk csak annyit mond, jöjjünk vissza a kezdés előtt négy, de minimum három órával, amit nem tudunk vállalni, így az első bebocsátásunk gyakorlatilag ment is a kukába.

thumb_img_0349_1024.jpgVégül két órával rajt előtt, kerekedő hassal érkezünk vissza az arénához, ekkor már jóval nagyobb a felfordulás, mi pedig újra elővesszük a 20 mondatos túlélőkészletünket. Melinda angyali türelemmel mondja el három embernek is a mondókánkat – én lelkesen bólogatok, s mutatom az újságíró-igazolványt –, mire felszáll a füst. Sőt mi több, magas rangú vendéglátót kapunk végül magunk mellé, ugyanis a santiagói sportszövetség elnöke érkezik. Ő pedig annyira megörül a messziről jött európai újságíróknak, hogy végig kalauzol a stadionon, bemutatnak a mérkőzés szpíkerének, a helyi kollégáknak, majd közli, hogy a többi stábhoz hasonlóan mi is fotózkodhatunk a kispadoknál, illetve bemehetünk a pályára – az utóbbi tevékenység közben még az egyik helyi adó élő facebookos bejelentkezésébe is belecsöppentünk.

thumb_img_0024_1024.jpgHát így jutottunk be a Sasok–Tigrisek csatára, amelyen egy új kifejezéssel bővült a spanyol magyar szókincsünk.

Fóliaigényes.

Ha a mindent tudó google-t hívjuk segítségül, akkor ez a szó nem létezik. Amennyiben viszont az Aguilas Cibaenas–Tigres de Licey mérkőzésen látottakat vesszük alapul, akkor igenis létezik.

thumb_img_0375_1024.jpgTörtént ugyanis, hogy a dominikai baseball-bajnokság döntőjének negyedik mérkőzésére velünk együtt az eső is megérkezett. A bruttó négy órán, nettó 30-40 percen át zajló meccset végül el is halasztották, az újra meg újra rákezdő eső során meg azt figyeltük meg, hogy a takarófóliával jobbra, balra, előre és hátra rohangáló kis srácok a fű egyik részét rendre hamarabb fedik be, mint a többit.

Ez volt a fóliaigényes része a gyepnek, s bőven volt időnk ilyen okosságokkal foglalkozni, hiszen a pályán érdemben nem történt semmi. A kis srácok többet futottak, mint a játékosok, majd lelkesen talicskáztak, hogy a mészporral újrafessék a pályát. Igaz, ez Kőmíves Kelemen módra történt, amit ugyanis lefestettek, azt tíz perc múlva elmosta az eső, s kezdhették újra.

thumb_img_0378_1024.jpgEzeket a rendkívül izgalmas folyamatokat előbb a VIP-lelátó soraiból figyeltük, bár minden egyes inning után arrább kellett ülnünk. Noha a bennünket felkaroló úriember azt mondta, kvázi bárhová ülhetünk, azért időnként jött egy-egy széktulajdonos, mi meg mentünk arrább, hogy újra elhelyezzük szatyrunkat a vizes széken, majd onnan tovább nézzük a játékot, amely az amerikai szokásoknak megfelelően a himnusszal indult.

thumb_img_0377_1024.jpgBár a nézzük kifejezést azért tartalmaz némi eufémizmust, hiszen Melinda spanyol lecke hallgatásával és backgammonnal próbálta izgalmasabbá tenni az esőben és üresjáratokban gazdag sportágat, ami engem még így is roppantmód lekötött. Élőben, mert a tv-ben alig sikerült belenéznem a meccsekbe.

thumb_img_0006_1024.jpgAmi viszont igazán lenyűgöző volt, az a körítés. Egyrészt az, hogy a mintegy 15 ezer ember magasról tett a szakadó esőre, s érezte magát remekül, másrészt az, hogy amikor végre játszottak a pályán, akkor remek hangulatot teremtettek. Kiabáltak, tapsoltak, amiben segítségükre volt Aguilita – Sasocska, hiszen itt mindig, mindenhol, mindenkit becéznek és még a becenévnek is beceneve van –, aki a pályán, a nézőtéren és a kivetítőn is megjelent.

thumb_img_0022_1024.jpgÉs akkor még nem említettük a kiszolgálást. A széksorok közt egymást váltották az árusok, akik között mindenféle figurával találkozhatunk. Láttunk a fején egy hot dogot viselő eladó srácot; egy hatalmas helyi medvét, aki úgy vitte a vállán a mandulás zacskókat, ahogy az akciófilmekben a géppisztoly töltényeit szokás; aztán jött a pizzafutár a megszokott melegen tartó zsákkal és az 1-2 szeletes adagokat tartalmazó kis dobozokkal; forrónadrágos, neccharisnyás (…) lányok, akik folyamatosan gondoskodtak a szurkolók rum- és whiskey-készleteinek utánpótlásáról; a csúcs pedig a BBQ-expressz volt, amikor a delikvens megrendelte a húst, sült krumplit, salátát, vagy amit akart, megadta a helyét, majd házhoz, pontosabban székhez jött a vacsora. S ha jobban belegondolunk, ilyen körítés mellett kit érdekel, hogy percekig, esetleg órákig nem történik semmi.

thumb_img_0017_1024.jpgMintegy két óra után adtuk fel a harcot az elemekkel, beköltöztünk a sajtószobába, ahol egy kisebb lelátót találtunk! Az első széksorhoz tartozott asztal, majd felette még három sorból lehetet nézni a meccset, bőrszékekből, amelyekbe bele volt hímezve az Aguilas logója. Az újságírókat cseppet sem zavarta, hogy finoman szólva is lassan halad a meccs – mintha a lapzárta itt ismeretlen fogalom lenne –, egyedül az okozott riadalmat, amikor a médiahűtőből elfogyott a rum.

thumb_img_0376_1024.jpgFél12 körül aztán a türelmünk is a rum sorsára jutott, pár perccel később pedig a bírók is úgy döntöttek, máma már nem baseball tovább, beszüntették a találkozót.

Így esett, hogy a születésnapomra kapott baseballmeccsnek a felét se játszották le, mégis különleges élménnyel gazdagodtunk.

 thumb_img_0379_1024.jpg

(A találkozót egyébként szombatra halasztották, amikor szintén elmosta a meccset az eső, vasárnap se baseballoztak, majd hétfőn Santo Domingóban volt egy meccs, kedden Santiagóba kettő – délután és este –, a finálé pedig szerdán ért véget. Akit érdekel, győztek a Sasok, az Aguilas 10 év után lett újra bajnok. Ehhez talán mi is hozzájárultunk a jelenlétünkkel.)

thumb_img_0358_1024.jpg

#benedek

Adiós mi amor

Készítettünk már nektek egy általános beszámolót a dominikai vegyes kapcsolatokról, amit itt olvashattok, időről időre pedig bemutatunk néhányat. Kicsit más stílusban, mint ahogy a blog többi cikke íródik. Ez volt az 1. rész, alább pedig itt a 2.

muffinka1.jpg

– Kedvesem, reggel nem volt még klíma a lakásban? – kérdezte az európai nő a dominikai pasiját.

– Nem. Biztos, hogy nem volt! Forog a ventillátor, eddig is azt használtuk.

(Másnap reggel)

– Drágám, itt a frissen főzött kávéd.

– Köszönöm, édes.

– Mennyiért adtad el a klímát?

– 5000 pesoért.

– Pedig tegnap még a létezését is letagadtad. Cuki vagy, hogy azt hitted, nem veszem észre, hogy amióta Dominikán és egy fedél alatt élünk azóta folyamatosan tűnnek el a különböző cuccok. Délután is lementem volna a boltba, de nem volt mivel, aztán a haverjaid instáján láttam az autómat.

– Szó sincs erről, rosszul gondolod ezt az egészet. Emlékszel még, mekkorát szeretkeztünk ébredéskor?

– Hogyne emlékeznék! 17 éve hatalmas szenvedéllyel szeretkezünk, olyan pasi vagy, akitől megindul a tejem, de amióta itt élünk, teljesen megváltoztál. Több helyről is hallottam már, s most már tapasztalom is, ez az igazi éned.

– Butaságot beszélsz, emlékezz rá, hogy amikor Kanadában laktam, ahol te is éltél, és ahová csak miattad mentem, nos, ott útépítéseken dolgoztam. Keményen húztam az igát.

– Hát persze, azért csúfolunk a barátaimmal ráfestőnek. És azt gondolod, hogy a kanadai életünket, vagy az itteni egzisztenciánkat azzal teremtettük meg, hogy te záróvonalakat, meg rénszarvas-veszély táblákat festettél, vagy azzal, hogy én dolgoztam?! Egy pillanatig sem haragszom, imádlak, viszont ez így nem működik. Mindig a kettes csatornán vagy, ott ahol, éppen nem kéne lenned.

– Neked könnyű, tehetős családból érkeztél, én meg egy szegény dominikai fiú vagyok!

– Tehetős család? A férjemnek valóban nem ment rosszul, de miután elváltunk, egy szál bugyiban jöttem el tőle. Igaz, ez később kamatozott, hiszen fehérneműboltot nyitottam, és nem csak rumos üveg alakúra rajzoltam a stop táblát jelző felfestést.

– Mi a gond? Zavar, hogy a barátaimmal vagyok? Zavar, hogy végre az én hazámban élünk és egy kicsit több időt töltök a családommal? Hagyd már ezt, igyunk egy mamajuánát, vár minket a playa.

– Tőlem annyit vagy a családoddal meg a haverokkal, amennyit akarsz. Ne hidd, hogy érdekel, nagyon jól érzem magam nélküled is.  Azt is tudom hogy két csajt tartasz, mellettem van egy helyi asszonyod is. Még nemi betegséget is hoztál haza, te aranyf.szú dominikai. És arra nem lehetett ráfesteni. Nekem nagyon jó volt, hogy élted itt az életed, én meg otthon, imádtam azokat a heteket, hónapokat, amikor találkoztunk, imádtam, hogy egy húsz évvel fiatalabb pasim van. Izzott körülöttünk a levegő, nem véletlen, hogy naponta kellett lepedőt cseréltünk. Ennek a tizenhét évnek minden pillanatát imádtam. Nem akartam, hogy elvegyél feleségül, nem akartam gyereket tőled, élveztem az életet. Meg téged. De az nem működik, hogy rajtam élősködsz. Szóval, adiós amor.

– Hát, rendben. Akkor megyek, ezt a két üveg rumot meg elviszem, megisszuk a haverokkal. Az autóba majd kell tankolni. De egy búcsúszex jöhet, ugye?!

– Még szép. Az ágy viszont marad!

#benedek

 muffinka4.jpg

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon, youtube-on és az instán is!  

A sztárjátékosok néha korán halnak

Városunk első baseballsztárja azon az úton halt meg, ahol mi is rendszeresen közlekedünk, jóbarátja pedig az ő tiszteletére viseli a 18-as mezszámot.

oscartaveras.jpg

(fotó: chatsports.com) 

Dominika, ahol még a baseball-mérkőzés is késve kezdődik.

Sőt, ha úgy vesszük, igazából az is csoda, hogy aznap játszottak, s nem csak a sztenderd mañana (holnap) volt a parti időhatározója.

img_0300.jpgA vasárnapi matinén a kezdés 14:00 14:45 óra volt, és akkor még nem beszéltünk arról az apróságról, hogy a „újra Puerto Platán a profik” szlogennel beharangozott derbin a tartalékcsapatok játszottak, aminek ékes jele volt, hogy a santiagói Aguiles Cibaenas, illetve a Santo Domingo-i Leones del Escogido csapatának sem sikerült egyforma mezeket adni a játékosaikra. A nép ezzel együtt imádta a hírverő meccset – hamarosan talán Puerto Platának is lesz együttese a most hatcsapatos helyi bajnokságban –, amelyen ilyen hangulatot teremtettek.

Ráadásul láthatták Carlos Martínezt – és innentől lesz igazán érdekes a történet! –, aki a város szülötte és az amerikai profi bajnokság (MLB) egyik sztárja, szóval nyugodtan nevezhetjük világklasszisnak.

Mindenképpen érdemes tovább olvasni, azoknak is, akiket nem érdekel a baseball.

A Tsunami becenévre hallgató csillag már 17 évesen is 90 mérföld/órával (140 km/óra) hajította a labdát, a Boston Red Sox 140 ezer dollárért szerződtette, aztán – mint azt több helyütt is olvashatjuk – a megállapodás kútba esett, kiderült ugyanis, hogy Tsunamit nem úgy hívják, ahogy. A srác egy mezőgazdasággal foglalkozó, a pontos születési nyilvántartásra már kevésbé ügyelő vidéken született, édesanyja fiatalon meghalt, az őt örökbefogadó nagybátyja pedig a saját nevére vette. Így viszont amikor vízumot szeretett volna az Egyesült Államokba, kiderült, hogy az eredetileg papnak tanuló, majd a baseball felé forduló Martínez neve és a születési dátuma se stimmel. A szerződés kútba esett, Tsunamit meg egy évre eltiltották az Egyesült Államokban.

Igaz, ezzel jól járt, mivel így nem 140 ezer, hanem 1.5 millió dolláros szerződést írt alá, bár a vízumszerzés újabb komoly procedúrát hozott, végül azonban a St. Louis Cardinals játékosa lett. Aztán a gárda egyik tartalékcsapatához került, meghívták a legnagyobb tehetségek gálameccsére, aztán 2015-ben mutatkozhatott be az MLB-ben. Innentől már nem volt megállás, 2015-ben és 2017-ben is ott volt az All Star-gálán – ahol a közönségkedvencek játszanak bemutató mérkőzést –, megdöntött egy raklapnyi rekordot. Végül pedig 51 millió dollárért kötött újabb, immár ötéves szerződést.

img_0302.jpgTsunami 2015 januárja óta 18-as mezben baseballozik, amelyet jó barátja, a nála négy évvel fiatalabb, szintén Puerto Plata megyéből származó Oscar Taveras viselt – egészen haláláig. A 22 évesen életét veszítő Taveras Sousán nőtt fel, pontosan abban a kisvárosban, ahol mi is élünk, s ő volt Sosua első MLB-játékosa.

„Azt mondta a fiam,, hogy a világ legboldogabb édesapja leszek. Majd hozzátette, hogy sztár akarok lenni, a profi ligában akarok játszani, jelenség vagyok, a legjobb!” – emlékezett vissza a gyermekére édesapja, Francisco Taveras, aki egy alacsonyabb ligában maga is szerepelt az Egyesült Államokban.

Taveras temetésére 5000 ember gyűlt össze Sosuán, a Cardinals pedig megígérte, hogy felújítja a helyi pályát, igaz, ezt azóta is várjuk. Taveras a Sosuát és Cabaretet összekötő főúton veszítette életét, ami pontosan az az út, ahol mi is közlekedünk nap, mint nap…

A 22 esztendős klasszisjelölt halála sajnos tökéletes és egyben tragikus példája annak, ami több dominikai kiválósággal is történik. Gyorsan kiválasztja őket egy-egy amerikai egyesület, ahol aztán az addigiakhoz képest hatalmas fizetést visznek haza. Majd hazatérnek a nyári/téli szünetben, megjelennek a régi haverok, a körülrajongott sztár meg fürdik a népszerűségben, szórja a pénzt. Csakhogy ilyenkor azt gondolja, hogy övé a világ, neki mindent lehet, ennek megfelelően Taveras is takonyrészegen huppant be a Chevrolet Camarójába, majd a megengedettnél ötször magasabb véralkoholszinttel rohant egy fának. Ő és a barátnője is meghalt.

És ha nem is halnak tucatjával a sztárok, sokan nem jutnak vissza a második, harmadik szezonra, mert az otthon töltött időszakban annyira lezüllenek, hogy már nem ütik meg a szintet.

Ezért különösen értékes, amit Carlos Martínez művel, hiszen ő is fürdik a népszerűségben – elég csak megnézni az instagram-profilját –, közben viszont remekül játszik, sőt a jótékonyságról sem feledkezik meg. Nemcsak Taveras barátja mezszámát vette fel, hanem létrehozott egy, a saját nevét viselő alapítványt, amely a St. Louisban élő latin származásúakat segíti, ösztöndíjjal támogatja a tehetséges fiatalokat. Ráadásul hiteles, hiszen tényleg tudja, milyen szegénynek lenni.

Martínez nemcsak az Egyesült Államokban, hanem hazájában is segít, egyrészt baseball-felszerelést ad minden évben a rászorulóknak, ételt oszt a szegényeknek, amikor pedig Puerto Platát árvíz sújtotta, akkor társaival együtt 20 ezer embernek segített ételhez, vízhez, ruhákhoz jutni, s klubja, a Cardinals is utalt 10 ezer dollárt az alapítványának.

Azért ez valamivel szimpatikusabb. Még akkor is, ha Tsunami a közös fotóra már nemet mondott a stadionban a rajongóknak.

#benedek


img_0299.jpg
Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon,youtube-on és az instán is! 

Segítség! Újra együtt a család

4+1 agymenés a felnőttkori összeköltözésről

img_0282.jpg

Van az úgy, hogy új életet kezd az ember és mi kimondottan szerencsések vagyunk, hiszen családdal együtt költöztünk külföldre. Az észérvek pedig nyilván azt diktálták, hogy költséghatékonyság, biztonság és sok egyéb praktikus okból kezdetekben egy fedél alatt éljünk. Így lettünk hatan – apa, báty, menyasszony, kislurkó, férj meg én – újra egy nagy és hangos család. Ugyan „egy vérből valók vagyunk, ti meg én!” de a közös élet nemcsak örömteli főzőcskézésből és játékból áll, hiszen különböző életritmussal, szokásokkal, igényekkel érkeztünk, és bizony 30 felett már gyorsabban szakad az ékszíj. 

Nézzük csak azokat az apró bosszúságokat, amelyeket már biztosan ti is tapasztaltatok hasonló helyzetben!

A hűtő

Ez egy igen érzékeny kardinális pontja a családi életnek. Azon túl, hogy ki, mikor, mennyiért és mit vásárol, sokkal izgalmasabb a ki ette meg? hova tűnt? és miért nem csomagolta vissza rendesen? családi békét azonnal felborító kérdések. Nem létezik az a hangsúly, az a mosoly és az a kedvesség sem, amivel ezek nem vállról indítható rakétaként szabadulnának el a meghitt családi napokon. Nah de ami igazán, de tényleg úgy nagyon igazán idegesítő, amikor magukat névvel nem vállaló tettesek egyetlen egy utolsó félfalattal, szinte üresen teszik vissza a terméket. Mindenkinek ismerős biztosan az érzés, mikor nagy lendülettel kiránt valamit a hűtőből, és meglepődve a doboz súlytalanságán csalódottan vágja ki a kukába.

img_0280.jpg A múzeum

A romantikus együttlét a párkapcsolat egyik legfontosabb bástyája. Azonban mivel nálunk rettenetes rossz a ház akusztikája, így leginkább ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor múzeumban sétálgat az ember. Érzékeled a többi látogató ember mozgását, kínosan igyekszel halk maradni, ezzel nem zavarva a többi „bámészkodót”. Szinte lehetetlen kizárni a külvilágot, hiszen minden a közvetlen közeledben történik. Hallod, hogy valaki edényeket pakol a konyhában, vagy éppen valaki – feltételezem valamilyen rituális-spirituális gyakorlatokkal szerzett tudással – vágja oda a sarkát minden egyes lépésnél.

 A szoba

A szexelésnél már csak a veszekedések megoldása körülményesebb, hiszen nem takargatom, nálunk (is) bizony megesik, hogy egy kiadósat kiabálunk kiabálnánk egymással. De az összeköltözést követően egyetlen alapszabályt rögzítettünk férjemmel, hogy kizárólag a saját szobánkban engedünk teret a vitáknak, nem szórakoztatjuk feltűnősködünk nyilvános drámaelőadásokkal a család előtt.

Így egy elég extrém, suttogva üvöltő sportágat sikerült kidolgoznunk, ami sokkal inkább nevetséges, mint hatásos. 

img_0281.jpg

A ritmus

Ahogy a bevezetőben is említettem, mindhárom családnak különböző életritmusa van. Mi vagyunk a párocska, a friss házasok,  akik szeretnek szeretnének kuckózni, nyugodtan, ketten lenni és örülni annak, hogy egyelőre semmilyen kötelezettségünk sincs. Tesóméknál éldegél a világ tényleg legeslegcsodálatosabb mindjárt egy éves pelenkása, így ők természetesen a kölök órájához igazítva élnek, mindezt a lehető leglazább módon. És ott van egyetlen, megismételhetetlen édesapám, a padre, aki az egész sziget apukája is lehetne. Aktív, csajozós, bulizós életformával. Így ezek mellett, igencsak be kell kukkantani minden sarokba, hogy az ember néhány értékes, nyugodt pillanatot találjon.

+1

Mindenki

Egy nagycsaládi környezetben mindenki azt hiszi, hogy ő teszi a legtöbbet. Legyen ez munka, de leginkább takarítás vagy bármilyen ténykedés, valamilyen láthatatlan érzelmek láncolatának következtében garantált, hogy az adott egyed magát tartja a leghatékonyabbnak és hangsúlyozza, hogy rajta kívül senki sem csinál szinte semmit.

 

…Miközben azon gondolkodtam, hogy mégis milyen, szeretetteljes mondattal kellene zárni ezt az írást, hiszen az apró bosszúságok ellenére igenis nincs fontosabb és szebb dolog a családnál, felfedeztem a neten G-za-t, azaz ma már csak Dzsiiza (a szegény ember Children of Distance-sze), aki így valott dalában:

„Így van rendben, engem így nevelt a család,

Nekem a família, ami 24 karát.”

Itt pedig a teljesen érdektelen videó:

De komolyra fordítva, a család tényleg a legcsodálatosabb dolog a világon, hiszen az otthon nem egy lakcím, hanem éppen az a hely, ahol együtt vagyunk.

Ha tetszett a bejegyzés (vagy ha nem), olvassátok a többi posztunkat, kövessetek facebookon, youtube-on és az instán is! 

 

#melinda

süti beállítások módosítása