Santiago de los Caballeros, Estadio Cibao, péntek, 14:30

Az Aguilas Cibaenas–Tigres de Licey baseball-bajnoki döntőig ugyan még öt óra van hátra, a dominikai ligában szereplő csapatok közül a legnagyobb arénával rendelkező Aguilas (azaz Sasok) otthonában már nagyon készülnek az esti mérkőzésre.

Egyrészt az arénán belül, no meg azon kívül, ahol árusok pakolják a portékájukat, no meg tízméterenként ugrik ránk egy-egy jegyüzér. Mi azonban eltökélten megyünk a főbejárathoz, mondván újságíróként fogunk bejutni a fináléra. Melinda spanyol tudása sokat segít, legalább valahogy elmagyarázzuk, hogy mi a helyzet, az egyik biztonsági őr átpasszol minket a felettesének, aki telefonon hív valakit, majd az érkező valaki beenged minket.

Megmutatja a 18 ezres stadiont, s ugyan mi ennek nagyon örülünk, de finoman jelezzük, nincs még szállásunk, elmennénk vacsorázni, szóval később újra bedumálnánk magunkat. Segítőnk csak annyit mond, jöjjünk vissza a kezdés előtt négy, de minimum három órával, amit nem tudunk vállalni, így az első bebocsátásunk gyakorlatilag ment is a kukába.

Végül két órával rajt előtt, kerekedő hassal érkezünk vissza az arénához, ekkor már jóval nagyobb a felfordulás, mi pedig újra elővesszük a 20 mondatos túlélőkészletünket. Melinda angyali türelemmel mondja el három embernek is a mondókánkat – én lelkesen bólogatok, s mutatom az újságíró-igazolványt –, mire felszáll a füst. Sőt mi több, magas rangú vendéglátót kapunk végül magunk mellé, ugyanis a santiagói sportszövetség elnöke érkezik. Ő pedig annyira megörül a messziről jött európai újságíróknak, hogy végig kalauzol a stadionon, bemutatnak a mérkőzés szpíkerének, a helyi kollégáknak, majd közli, hogy a többi stábhoz hasonlóan mi is fotózkodhatunk a kispadoknál, illetve bemehetünk a pályára – az utóbbi tevékenység közben még az egyik helyi adó élő facebookos bejelentkezésébe is belecsöppentünk.

Hát így jutottunk be a Sasok–Tigrisek csatára, amelyen egy új kifejezéssel bővült a spanyol magyar szókincsünk.

Fóliaigényes.

Ha a mindent tudó google-t hívjuk segítségül, akkor ez a szó nem létezik. Amennyiben viszont az Aguilas Cibaenas–Tigres de Licey mérkőzésen látottakat vesszük alapul, akkor igenis létezik.

Történt ugyanis, hogy a dominikai baseball-bajnokság döntőjének negyedik mérkőzésére velünk együtt az eső is megérkezett. A bruttó négy órán, nettó 30-40 percen át zajló meccset végül el is halasztották, az újra meg újra rákezdő eső során meg azt figyeltük meg, hogy a takarófóliával jobbra, balra, előre és hátra rohangáló kis srácok a fű egyik részét rendre hamarabb fedik be, mint a többit.

Ez volt a fóliaigényes része a gyepnek, s bőven volt időnk ilyen okosságokkal foglalkozni, hiszen a pályán érdemben nem történt semmi. A kis srácok többet futottak, mint a játékosok, majd lelkesen talicskáztak, hogy a mészporral újrafessék a pályát. Igaz, ez Kőmíves Kelemen módra történt, amit ugyanis lefestettek, azt tíz perc múlva elmosta az eső, s kezdhették újra.

Ezeket a rendkívül izgalmas folyamatokat előbb a VIP-lelátó soraiból figyeltük, bár minden egyes inning után arrább kellett ülnünk. Noha a bennünket felkaroló úriember azt mondta, kvázi bárhová ülhetünk, azért időnként jött egy-egy széktulajdonos, mi meg mentünk arrább, hogy újra elhelyezzük szatyrunkat a vizes széken, majd onnan tovább nézzük a játékot, amely az amerikai szokásoknak megfelelően a himnusszal indult.

Bár a nézzük kifejezést azért tartalmaz némi eufémizmust, hiszen Melinda spanyol lecke hallgatásával és backgammonnal próbálta izgalmasabbá tenni az esőben és üresjáratokban gazdag sportágat, ami engem még így is roppantmód lekötött. Élőben, mert a tv-ben alig sikerült belenéznem a meccsekbe.

Ami viszont igazán lenyűgöző volt, az a körítés. Egyrészt az, hogy a mintegy 15 ezer ember magasról tett a szakadó esőre, s érezte magát remekül, másrészt az, hogy amikor végre játszottak a pályán, akkor remek hangulatot teremtettek. Kiabáltak, tapsoltak, amiben segítségükre volt Aguilita – Sasocska, hiszen itt mindig, mindenhol, mindenkit becéznek és még a becenévnek is beceneve van –, aki a pályán, a nézőtéren és a kivetítőn is megjelent.

És akkor még nem említettük a kiszolgálást. A széksorok közt egymást váltották az árusok, akik között mindenféle figurával találkozhatunk. Láttunk a fején egy hot dogot viselő eladó srácot; egy hatalmas helyi medvét, aki úgy vitte a vállán a mandulás zacskókat, ahogy az akciófilmekben a géppisztoly töltényeit szokás; aztán jött a pizzafutár a megszokott melegen tartó zsákkal és az 1-2 szeletes adagokat tartalmazó kis dobozokkal; forrónadrágos, neccharisnyás (…) lányok, akik folyamatosan gondoskodtak a szurkolók rum- és whiskey-készleteinek utánpótlásáról; a csúcs pedig a BBQ-expressz volt, amikor a delikvens megrendelte a húst, sült krumplit, salátát, vagy amit akart, megadta a helyét, majd házhoz, pontosabban székhez jött a vacsora. S ha jobban belegondolunk, ilyen körítés mellett kit érdekel, hogy percekig, esetleg órákig nem történik semmi.

Mintegy két óra után adtuk fel a harcot az elemekkel, beköltöztünk a sajtószobába, ahol egy kisebb lelátót találtunk! Az első széksorhoz tartozott asztal, majd felette még három sorból lehetet nézni a meccset, bőrszékekből, amelyekbe bele volt hímezve az Aguilas logója. Az újságírókat cseppet sem zavarta, hogy finoman szólva is lassan halad a meccs – mintha a lapzárta itt ismeretlen fogalom lenne –, egyedül az okozott riadalmat, amikor a médiahűtőből elfogyott a rum.

Fél12 körül aztán a türelmünk is a rum sorsára jutott, pár perccel később pedig a bírók is úgy döntöttek, máma már nem baseball tovább, beszüntették a találkozót.

Így esett, hogy a születésnapomra kapott baseballmeccsnek a felét se játszották le, mégis különleges élménnyel gazdagodtunk.

(A találkozót egyébként szombatra halasztották, amikor szintén elmosta a meccset az eső, vasárnap se baseballoztak, majd hétfőn Santo Domingóban volt egy meccs, kedden Santiagóba kettő – délután és este –, a finálé pedig szerdán ért véget. Akit érdekel, győztek a Sasok, az Aguilas 10 év után lett újra bajnok. Ehhez talán mi is hozzájárultunk a jelenlétünkkel.)

#benedek