Két darab műanyag tányér, egy fa husáng, egy teniszlabda és négy gyerek

Mindössze ennyi szükséges ahhoz, hogy a sousai tengerparton egy baseballszerű gyerekjáték vegye kezdetét. Először csak arra lettünk figyelmesek, hogy két srác dobálja egymásnak a teniszlabdát, aztán jött egy harmadik lurkó, majd egy Tarzan-külsejű negyedik, s már építették is a „pályát”. Tarzan fürdőnadrágban érkezett és követte a húga, aki a szörfdeszkára emlékeztető fadarabon támaszkodva nézte a fiúkat.

A másik három srác az iskolából tartott hazafelé, az egyenruha alsó részének számító bézs nadrág volt rajtuk, csak a kék pólót vették le. Meg a cipőt. Ezért is okozott riadalmat, amikor a bemelegítő dobálás során a labda az óceánban kötött ki, oda mégsem lehetett zokniban berohanni, én viszont egyből felpattantam, és kihalásztam a labdájukat, hogy folytathassák a játékot.

(Jó érzés volt nézni a srácokat és még jobb érzés volt segíteni nekik, utóbbi egy tavalyi eset miatt jelentett olyan sokat. Olaszországban voltunk nyaralni, beültünk egy kávézóba, ahol egy kisfiú labdázott magányosan a nagyszülei vezette hely mellett a homokban. Vélhetően itt töltötte a nyári szünetet, vagy annak egy részét, s láthatóan unta magát. Rugdosta a labdát a falnak – a papa nem örült –, illetve a homokban oda-vissza, ez azonban mégsem az igazi szórakozás. Összeszorult a szívem, ahogy néztem, egykeként tudom, milyen amikor egyedül kell játszani, s hiába rendeztem otthon komplett gombfoci-bajnokságokat és autóversenyeket, azért ez nem az igazi. Alig tudtam visszatartani a könnyeimet – a hatalmas szeretet ellenére talán apai törődést is hiányoltam, amiből kevés jutott –, magam se tudom, miért nem mentem oda hozzá passzolgatni, csak azt, hogy örökre belémivódott a jelenet, amely után elhatároztam, legközelebb nem leszek ilyen távolságtartó. Ki tudja, pár év múlva a saját gyerekem is örül majd, ha beveszik a játékba, vagy ha kedvesek lesznek vele a felnőttek.)

Szóval amint négyen lettek a 10-12 körüli srácok, már kezdődött is a homokbaseball. Volt egy dobó, egy ütő, egy elkapó az ütő mögött, illetve egy a túloldalon. A dobónak és az ütőnek kijelölt pontot pedig a két műanyag tányér szimbolizálta. Sikeres ütés esetén rohanni kellett egyenesen és elfutni a dobó mellett, mielőtt visszajutna hozzá a labda, amellyel fogóként megérinti az ütő srácot.

A lurkók egyébként kifejezetten ügyesek voltak, látszik, hogy Dominikán nemzeti sport a baseball, jó százalékban találták el a labdát, ráadásul a futással és a dobással sem álltak hadilábon. Azért is volt jó ezt látni, mert amíg otthon annyit és annyian beszélnek a grundok eltűnéséről, addig itt még önfeledten játszanak a gyerekek a naplementében.

Még mindig széles mosolyra húzódik a szám, ha eszembe jut ez a pár perc. Így jó gyereknek lenni.

Ha még több írásra vagytok kíváncsiak, kövesség a blogot és a facebook-oldalunkat is!